A majdnem kitelepített félsziget, avagy a „Tihanyi Nemzeti Park” ötlete

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

„Egyre sűrűbben hallhatjuk: meg kell védeni Tihanyt, a Balaton környékének ezt a szépséges darabját... a kultúra rohamos térfoglalásától. A Tihanyi-félsziget a rajta levő természettudományi, földrajzi, néprajzi, történeti, építészeti, művészeti érdekességek miatt kétségen kívül megérdemelné azt, hogy a maga egészében a nemzet közkincsévé váljon és hogy a rajta levő természeti érdekességek és történeti emlékek az utódok részére megóvassanak” – vetette papírra Entz Géza 1940-ben a Magyar Szemlében. Bár nagyon sok víz lefolyt a Sión azóta, de e sorok – dacára a természetvédelem elszánt küzdelmének – érvényüket sajnos a mai napig nem tudták elveszíteni.

A hazai természetvédelmi kezdeményezések egy igen érdekes – és egyúttal némiképp szomorú – fejezete a Tihanyi-félsziget védelmének története. Főleg a harmincas évek elejétől egyre erősödő hangon jelent meg a társadalmi igény a kiterjedtebb védett területek – a világon elsőként létrehozott Yellowstone Nemzeti Park példáján –, nemzeti parkok létrehozására. A természetvédelem egyik korainak számító hazai úttörője Kaán Károly több olyan balatoni területet is megnevezett, melyeket méltónak talált a védelemre, ezek közül jelentős számmal szerepeltek olyanok, melyek végül valóban nemzeti parki területek lettek: Kis-Balaton, Tihanyi-félsziget, Szent György-hegy, Badacsony. De a kor nagy „balatonos” nevei közül többen felszólaltak a tó természeti és kulturális (építészeti, néprajzi, történeti) hagyományainak védelme érdekében. Lehetetlen nem észrevenni a szupernóvaként világító párhuzamot ezen célkitűzések és a geoparkok holisztikus szemlélete között.

1–2. kép: Tihany látképe az Aranyház felől 1942-ben. Szemmel láthatóan jóval kopárabb a terület, mint manapság, innen ma jobbára – főleg ülve – csak a fák törzseit láthatjuk. Az alsó kép a felső kivágata: egy takaros és a hagyományos települések küljegyeit magán viselő falu képe rajzolódik ki. Ez a látvány nagyjából a hatvanas évekig meghatározó marad Tihanyban, annak ellenére, hogy már 1931-ben (!) megkongatták a vészharangot: „Szép, de sok helyen elcsúfított hazánknak gyönyörű darabja a magyar tenger, a Balaton s a belenyúló kis Tihanyi-félsziget. Természeti szépségeknek és ritkaságoknak oly gyűjteménye ez, mely mondhatnék, predesztinálva van arra, hogy a természet élő múzeuma legyen, hogy mint védett terület megőrizze eredeti természeti kincseit, gyönyörűségéül nemcsak a jelennek, de az eljövendő generációknak is.”  írta le dr. Nagy Jenő a „Tihanyi-félsziget mint nemzeti park” című munkájában. Fotó: Fortepan/Ormos Imre

A Balaton egyik jelképévé vált hegye a Badacsony, a hazai természetvédelem históriájában viszonylag közismert: Herczeg Ferenc író nagyon határozottan fellépett a hegyen folyó bányászat ellen. Azt viszont kevesen tudják, hogy a Tihanyi-félsziget védelme igen kacskaringós utat járt be, míg 1952-ben hazánk első tájvédelmi körzete lett. Védett területek – mint láttuk – előtte is léteztek, a geopark és a BfNPI működési területén, az első a Tapolcai-tavasbarlang felszíni védőterülete lett, mely 1941 óta védett.

3–4. kép: Bal oldalon Kaán Károly (1867–1940) magyar erdőmérnök, gazdaságpolitikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Nevéhez fűződik a magyarországi erdőgazdálkodás újjászervezése, az Alföld fásítási programja és a korszerű állami természetvédelem megszületése. Kaán a balatoni helyszínek mellett a „kiskunsági ősturjánokat, a bátorligeti nyírlápot, a tiszakisfaludi szigetet, a Baláta-tavat, Ipolytarnóc ős földtörténetileg érdekes darabját, valamint néhány barlangot” ajánlott védelemre. Ennek ellenére az első hazai védett terület nincs ebben az 1931-ben idézett felsorolásban: a megtisztelő cím birtokosa a debreceni Nagyerdő lett 1939-ben, mely eredeti formájában sajnos már nem látható, a háborúban elpusztult. Jobb oldalon Herczeg Ferenc (1863–1954) magyar író, az MTA tagja és másodelnöke. Írásaiban élesen bírálta a Balaton-felvidéki bazaltbányászatot: „A magántulajdonra, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak! Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál, és ez: a nemzeti érdek! Vágyálmát már nem érhette meg, az utolsó bányászott követ kb. tizenkét millió tonnányi társa után – tíz évvel az író halála után –1964. december 31-én hozták le a Badacsonyról. Az ikonikus tanúhegyeinket nem, de a bazaltot továbbra is bányásszák pl. a Keszthelyi-hegységben található Uzsán. Fotók: wikipedia.hu
          

Tihany már a kezdetekkor a formálódó modernebb természetvédelem fókuszába került egyrészt a természeti értékek feltűnő gazdagsága miatt, másrészt azért, mert mindemellett a félsziget – és benne egy szinte eredeti képében megmaradt, gyöngyszemnek számító falu – egy öngerjesztő folyamattal a XX. századra gyakorlatilag válságba került. A hajdanán erdőfoltokkal és sziklákkal borított félsziget lakói kezdetben főleg halászatból éltek, majd megjelent a szőlészet és borászat. Amikor a balatoni halászat 1900-ban kikerült a helyiek kezéből, és a részvénytársaság vette át, az itt lakók elvesztették megélhetésük létalapját, ugyanis a szőlőket a filoxéra már korábban elpusztította, a növény nélküli termőtalajt meg elhordta szél. Az egyébként szaporodó és szegényedő népesség számára a községben lakók megélhetéséhez kevés volt az amúgy sem túl termékeny szántóföld és legelő. Mindezt tetézte, hogy az erdőket pusztították a tűzifáért, és az így felnyílt területeket pedig legeltették, tovább súlyosbítva a helyzetet. Ebben a hanyatló állapotában érte Tihanyt a nemzeti park ötlete, amely már kiutat jelentő megélhetésként számolt a húszas–harmincas években Tihanyban markánsabban megjelenő idegenforgalommal.

5. kép: Falusi fogadó Tihanyban, 1930-ban. A vendéglátóhely már egészen biztosan nem a helyiek igényeit szolgálta, hanem az egyre nagyobb számban idelátogató turistákat szerette volna becsalogatni. Fotó: Fortepan/Fortepan

További fontos célja volt a formálódó nemzeti parknak, hogy nemcsak a természeti, hanem a kulturális, a tájnak az ember keze munkáját is magán viselő értékeit együtt hivatott megőrizni és bemutatni. A „nemzeti parki gondolat” szépen haladt előre, mely akkor majdnem eljutott a megvalósításig, ám  végül elhalt még 1934-ben. A negyvenes évekkel új lendületet kapott az ügy, immáron kifejezetten Tihanyra fókuszálva. Olyannyira, hogy még az is egészen komolyan felmerült, hogy az apátság kivételével a félsziget teljes lakosságát egész egyszerűen kitelepítik, mivel az a környezetet kizsigerelő életmódjával gátja a természetvédelemnek. Ennek a kezdeményezésnek egy komoly ellenzője volt Cholnoky Jenő, a Magyar Természetvédelmi Tanács elnöke személyében.

6–7. kép: Bal oldalon Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajztudós, aki a hazai természetvédelem kiemelkedő alakja is volt. Ő szembement azzal a harmincas években Klebelsberg Kuno (1875–1932) által napvilágott látott elképzeléssel, miszerint a félsziget lakosságát ki kell telepíteni a természetvédelem érdekében. Klebelsberg azzal a szándékkal vásárolt területeket a félszigeten, hogy azok a nemzeti park magterületei legyenek. A félsziget déli oldalán szándékosan nem építtette meg a körülvezető utat, mert azt akarta, hogy az ott található gémtelep majd oltalmat élvezzen. Cholnoky így írt a kitelepítésről a Balatoni Szemle 1942. október/1. évf. 5. számában (egész biztosan nem véletlenül szándékosan nem említve a hír forrását): „Valamelyik újságban olyan hír jelent meg, hogy a falut ki akarjuk onnan telepíteni. Erről szó sem volt és nem is lehet. A falura szükség van, mert meg akarjuk őrizni eredetiségében. A dunántúli falvak ma rohamosan átalakulnak, különösen a Balaton vidékén a fürdőforgalom hatása alatt, tehát meg kell őriznünk legalább egyet eredeti alakjában, de természetesen kicsinosítva, látványossággá alakítva. A házakat ki kell tatarozni, az udvarokat kitakarítani, virágokkal fölékesíteni, úgyhogy a külföldi látogatók szívesen nézzék a kedves falut, régi házait, kőfalait, barlangpincéit, a házak belsejének csinos szobáit stb. Hollandiában Vollendam falut tették ilyen múzeumszerűvé s hihetetlen, mennyi idegen látogatja”. Cholnoky tudta miről beszél: a híres Balaton monográfia releváns szerzőjeként ő még látta és megtapasztalta a Balaton vidékének ősi állapotát. Jobb oldalon Iklódy-Szabó János (1877–1943) látható, aki a Balaton-kultusz és a nemzeti park ügyének egyik élharcosa is volt. Elhivatottan szolgálta a magyar tenger ügyét, akaratlanul is hozzájárulva a hagyományos helyi kultúra eltűnéséhez, a Balaton totális „lenyaralásához”. Fotók: (b) wikipedia.hu, (j) helyismeret.hu

Tihany lakossága szerencsére megmenekült, ám a kitelepítésről sokaknak eszébe juthat a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén fekvő Derenk község neve, ahol Horthy Miklós kívánságára ezt – igaz más okokból – sikerrel véghez is vitték.

8–9. kép: Derenk, ahol sikerült – avagy egy fura párhuzam Tihany és egy hajdani Abaúj-Torna megyei falu között. Az egyébként lengyel etnikumú falut 1938-ban kezdték kiüríttetni, mert a kormányzó Horthy Miklós vadászterületet kívánt itt létre hozni. Az óhajból valóság lett, 1943-ra az itt lakók kényszerből – kártalanítás mellett – a környező falvakba költöztek. Csak az egykori iskola épülete árválkodik a falu helyén, a többi épületet lebontották. Fotók (b) Veres András, olyanjo.hu (j) Dömsödi Áron, termeszetjaro.hu

A világháború és azt követő társadalmi-gazdasági változások – érthető okokból – nem igazán kedveztek az egyébként romokban heverő országban a természetvédelem ügyének. Ennek ellenére viszonylag hamar, 1952-ben – két esztendővel Cholnoky halála után – létrejött a Tihanyi Tájvédelmi Körzet, hogy majd 45 év múlva létrejövő Balaton-felvidéki Nemzeti Park része legyen.