Faluház a Kütyün, avagy a legöregebb parasztház a Balaton-felvidéken

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

A népi építészeti örökség helyzete hazánkban nem túl rózsás. A huszadik század második fele végérvényesen rányomta bélyegét a magyar falvak sok évszázados hagyományokat követő megjelenésére (a hagyományos településszerkezetet meghatározó utcarajzolatoktól kezdve, a telekbeépítési módokon át a homlokzatok kialakításáig vagy az épületek színéig szinte mindenre), csak sajnos nem kifejezetten pozitív előjellel. Egy átlagos alföldi falu esetében szinte lehetetlen megmondani, hogy egy 90 évvel ezelőtti fotó hol készült. Magával a változással önmagában nincsen semmi gond: a világ is változik, teljesen irracionális elvárás lenne, ha azt szeretnénk, hogy ugyanolyan arcú falvaink legyenek, mint mondjuk 200 éve. Az is vitathatatlan tény, hogy emberek millióinak jelentett jelentős életminőségjavulást – pl. az az általános tendencia a második világháború után –, hogy a kicsi, dohos, romos parasztházaikból (melyet könnyen lehet, hogy sok-sok évtizeddel korábban az ősei építettek) beköltöztek egy sokkal tágasabb, modern, fürdőszobás, legalább szennyvízkezelésre képes (később csatornázott) „Kádár kockába”. Mindezek mellett sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy a közelmúlt és a jelen társadalma talán elvetette a sulykot. Talán jobban sáfárkodhatott volna a népi építészeti örökséggel, talán több értéket lehette volna átmenteni az utókornak, mivel szinte eltűnt a majd’ ezer év alatt kialakult hagyományos falukép, és persze eltűnt – vagy épp napjainkban tűnik el – az azt létrehozó és használó társadalom és életmód is. Összeségében talán árnyaltabban kellett volna bizonyos esetekben kezelni ezt a kérdéskört, napjainkban is. Tehát nem az a legfőbb probléma, hogy átalakult a vidék és a falvak, hanem az, hogy túl sok minden veszett oda, és a meglévő épületállomány is szemmel láthatóan fogyatkozik. E tekintetben a szőlőhegyek hihetetlen értékei a legveszélyeztetebbek: annyira nincsenek szem előtt, eltűnésük nem okoz akkora feltűnést, és gyakran elképesztő szépségű helyeken állnak, ami gyakran a vesztüket okozza, lebontják őket, hogy tágas luxusingatlan épüljön a helyükre. Ebben a kontextusban értelmezve talán még nagyobb a jelentősége, értéke egy jól megőrzött, kifejezetten ritka és idős népi építménynek.

1. kép: A kékkúti faluház utcafronti homlokzata. Archaikus képe, egyedi kialakítása megálljt parancsoló. A címben szereplő „kütyü” szó jelentése faluszéli zsellérsor, a helység mellékutcája. E szót több településen is használták utcanévként: pl. Balatonhenyén, Tapolcafőn és Adásztevelen is. Fotó: Fazekas Krisztina/errearra.org

Szerencsére vannak még olyan térségek, ahol az átlagosnál nagyobb számú népi építészeti emléknek – és nem feltétlen csak műemléknek – járhatunk a csodájára. Ilyen kiemelkedő jelentőségű hely a javarészt Veszprém megyéhez tartozó Bakony–Balaton vidék vagyis a geoparkunk térsége (a geopark területének nagyobb része Veszprém megyében található). Ezen belül is kiemelkedik a Balaton-felvidékhez tartozó, oly közkedvelt Káli-medence. E kis tájegység egyik ékköve – bár valamennyi települése annak tekinthető – a legkisebb lélekszámú Kékkút (ahol 2024. január elsején 48 lakos élt). A kis faluban – de úgy általában a Káli-medencében – tényleg van mit nézni a népi építészet iránt fogékony barangolónak. Áll azonban egy valóban különleges és látványában is egyedi épület Kékkúton, ami még ebben a környezetben is igazán unikálisnak számít: az egykori Egyed család háza a Kütyü soron, azaz a mai tájház. Az épület egyik különlegessége, hogy jó eséllyel ez a térség legöregebb parasztháza. Az is elképzelhető, hogy az egész Dunántúlon korelnök, de erre nincsen cáfolhatatlan bizonyíték. Utolsó tulajdonosa Egyed Kálmánné (született: Heiter Gizella) aki még ebben a házban jött világra 1898-ban. A Fő utca 55. sz. alatt álló épület egyébként szerencsére műemléki védelem alatt áll, és a műemlékvédelem berkein belül is különlegesen értékes népi építészeti emléknek számít. A ház másik neve a „kékkúti füstös ház”, ami kissé megtévesztő lehet, hisz egykoron szinte minden ház füstös volt, csak alig maradt belőlük. De mitől füstös egyház? Ezen a vidéken a parasztházakban a füst elvezetésére nem készült kémény, hanem az a tüzeléskor a padlástérbe, illetve az ajtónyílásokon át távozott. A teljességhez hozzátartozik, hogy 1914-ben egy kőműves kúpcserepekből kis fekvőkéményt rakott a padlásra, ma is ehhez csatlakozik a szobai vastűzhely csöve, de ettől ez még egy ízig-vérig füstös házacska. Az ilyen épületek nyílászáró rendszere, alaprajzi elrendezése is jellegzetes. Valamennyi helyiségnek külön bejárati ajtaja van, az egyes helyiségek nyílászárókkal nem kapcsolódnak egymáshoz. Lényegében a füst hívta életre magát a tornácot, mint építészeti elemet: a lakók nem szerették volna, ha a ház minden helyisége – a bennük lévő tárgyakkal együtt – a füstben úszik, ezért nincsen átjárás a szobák között. Arra viszont hamar rájöttek, hogy praktikus, ha az időjárási viszonyoktól valamennyire védve közlekedhetnek az egymással összeköttetésben nem álló helyiségek között. Mi sem egyszerűbb megoldás, mint egy takaros tornác, ami nem mellesleg esztétikai élményt is nyújt.

2–5. kép: Minden, ami az élethez kell: kamra, szoba, konyha, istálló. Végtelen egyszerűség és hihetetlen báj lengi körbe ezt a bámulatos paraszti racionalitással megépített épületet. Persze némi egyedi csíny is belefért: semmi nem indokolja – vagy nem tudunk róla –, de a tornác oszlopai felfelé szélesednek. Fotó: Fazekas Krisztina/errearra.org

A házat egykori tulajdonosai többször átalakították, bővítették, az alaptípustól eltérő épületrészekkel is megtoldották, mely a gerincvonalával merőlegesen áll az utcatengelyre. Helyiségei az utca vonalától nézve: kamra, szoba, füstöskonyha, istálló. A tornác az első három helyiség előtt húzódik. A kamra minden bizonnyal egy későbbi átalakítás eredménye. A szobában szemeskályha áll, melyet a konyhából fűtöttek. A konyhában kemencét építettek, itt történt a sütés és a főzés. Ha a kemencében kenyeret sütöttek, a konyha három napig „fürdőmeleg” volt. Jó melegnek kellett lennie a kemencének, hiszen akkoriban egy-két hétre való kenyeret kellett elkészíteni a lisztrostálástól a kelesztésen, gyúráson át a sütésig (ez egy napot igénybe is vett). Az utolsó helyiség is feltehetően később lett kialakítva, de nem tudni pontosan, hogy eredetileg is istállóként használták-e. A tornác szabálytalan négyszög alaprajzú oszlopa közül a két belső felfelé szélesedik, ami ritkaságszámba ment, és még egyedibbé teszi az épületet. A lakóház falazata agyagba rakott vöröskőből (ez a vidéken jól ismert permi vörös homokkő) készült. Valamennyi helyiség padlóburkolata döngölt agyag. A födémszerkezet gerendás, a szobában mestergerendás kialakítással készült. A tetőszerkezet szarufás, taréjszelemenes szerkezet, héjazata nád, mely kezdetben a sokkal jobb tetőnek számító rozsszalma, azaz zsúpfedél volt. Az épületet kívül, belül agyagos sárral tapasztották, fehérre meszelték; a lábazati részeken szabálytalan vonalvezetésű, sárga színű festést alkalmaztak. A lakóházhoz tartozó telek kőkerítéssel kerített, de az utcafronton nem készült kerítés, ez további egyedi jellegzetessége a portának.

6–7. kép: A Veszprém megyei Napló többször is tudósított a házról, a bal oldali kép alatti szöveg azt fejtegeti 1976-ban, hogy az épület megérdemelné a műemléki védettséget. A jobb oldalon pedig egy 1981-es kékkúti tudósítás során már arról, hogy a ház már műemlék. Hátul az idős Gizi néni alakja látszik, amint az udvart szemléli. A kép készítése idején 83 éves volt, de művelte a kertet, gyalog kijárt a szőlőbe kapálni, trágyázni, szüretelni. Télen varrogatott, söprögetett a ház körül. Tévé ugyan volt a lányánál a szomszédban, de soha nem nézte, mert szédült tőle. Gizi néni mindennap felszitálta homokkal a tornácot, télen elsöpörte a havat, így élt mindig. Forrás: Napló/arcanum.com

Az épületet 1980-ban az Országos Műemléki Felügyelőség hatvanezer forintért megvásárolta, így az az állam tulajdonába került. A helyreállítása is elkezdődött, bár 1981 nyarán a tulajdonos Gizi néni panaszkodott, hogy a felügyelőség nem végzi el a fenntartási munkálatokat a házon (így valószínűleg egy kiadós, mindenre kiterjedő felújításra se nagyon futotta). Az épületet azzal a kifejezett szándékkal újították fel, hogy az akkor éppen haláltusáját vívó faluban maradjon egy eredeti és különleges tájházként üzemelő épület, mely berendezésével együtt jól tükrözi egy kékkúti szegényparaszti család portáját. (A falut illetően a mai helyzet csak részben – de legalább! – jobb, mert, bár állandó lakosai továbbra is fogyatkoznak a településnek, de a tehetősebb – gyakran nyugat-európai országból jött –ingatlantulajdonosai viszont sokasodtak a falunak, akik szerencsére vigyáznak házaikra, és a esetek döntő hányadában kellő műgonddal újítják fel azokat). Az épület idős lakója ekkoriban még a házban élt, és élete végéig továbbra is használhatta volt lakóházát. A tájház akkori bemutatását a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal biztosította az ott lakó Gizi néni segítségével. Az épületet a halála után 1998-ban ismét felújították, tulajdonképpen ekkor nyílt meg – szeptember 17-én – ténylegesen a tájház, amit 2000-ben ismét egy ráncfelvarrás követett: azóta megújult tárgyakkal várta látogatóit a Laczkó Dezső Múzeumnak köszönhetően. Akkoriban a szomszéd házban lakó szintén Gizi néni – az utolsó tulajdonos lánya – és annak férje, Vidosa István mutatta be az érdeklődőknek a házat és a piciny tárlatot. Halálukkal sajnos lezárult egy korszak, nincs már a házat valaha lakó, személyes kötődésű személy, aki hiteles átéléssel be tudná mutatni ezt a különleges értéket, mely szerencsére azért továbbra is keményen dacol az idővel. Előzetes bejelentkezéssel ma is látogatható.

Felhasznált irodalom:

• tanyamuzeum.hu
• Műemléklap. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal tájékoztatója • II. évf. 1. szám (1998. január)/arcanum.com
• Utazási magazin, 1980. Nyár IV. évfolyam 2. szám/arcanum.com
•  Napló, 1976. július 18./arcanum.com
• Napló, 1981. szeptember 12./arcanum.com
• Napló, 2000. július 3./arcanum.com
• Napló, 2008. augusztus 9./arcanum.com
• errearra.org
• Művészet, 1980. január/arcanum.com
• A MEDOSZ lapja, 1981. április 15./arcanum.com
• A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984) Lukács László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében/arcanum.com
• A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984) Gelencsér József: Az öröklési szokások változása a Káli-medencében/arcanum.com
• Ethnographia, A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, 131. évfolyam 2020 1. szám/real-j.mtak.hu

A fenékpusztai vámház

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Az ember által használt környezetben, vannak olyan helyek, amelyek valamilyen természeti tényező okán, kiemelt jelentőséggel bírnak, fajsúlyosabb szerephez jutnak: közlekedési csomópont (a terepviszonyok miatt), bánya, állandó fagymentes ivóvízforrás stb. Idővel e helyeken rendszerint kisebb-nagyobb települések jöttek létre, melyekért olykor ádáz harcokat vívtak.

1.kép: A Kis-Balaton nyaka, ahol csatlakozott a „nagy” Balatonhoz. Egykoron egy hatalmas vízrendszert alkottak a szintén eltűnt berkekkel, vagy ahogy akkoriban hívták bozótokkal. Szépen kirajzolódik a szűkület elv lényege: itt átkelni délnyugat vagy dél felől – és persze az ellenkező irányból is – lényegesen egyszerűbb volt, mint kerülni. A piros szakasz jelzi az egykori révátkelés helyét. A kb. másfél kilométeres vízi útvonal az akkori „Bothyán” és „Fönik”, azaz Battyánpuszta (ma Balatonszentgyörgy) és Fenékpuszta (ma Keszthely) között vezetett át. Forrás: első katonai felmérés, mapire.eu

A kiemelt helyek egyik klasszikus példája tehát, amikor az adott kor közlekedni vágyó embere kénytelen áthatolni egy térségen és a szűkület elv alapján útja arra vezet, amerre racionálisabb (pl. több napi járóföld helyett). Ennek legegyszerűbb válfaja a folyószűkület – vagy egyéb vízfelület szűkülete –, vagyis, ahol a leggyorsabban át lehet kelni a vízakadályon. Esetünkben a Balaton környéki berekvilág és maga a Balaton jelenti az akadályt. A Keszthelyez tartozó Fenékpuszta térsége a helyzete okán nagyon régóta – de a régészeti leletek alapján a római időktől kezdve egészen biztosan – kiemelt jelentőségű hely volt, mivel a helyi és a Kárpát-medencét nagyobb léptékben átszelő közlekedés a Dunántúl ezen részén csak itt tudott áthaladni úgy, hogy több napot megspórol a Balaton egykori jókora vízrendszerének megkerülése helyett. Már ejtettünk szót arról (ITT és ITT), hogy a Balaton nem volt mindig a „nemzet úszómedencéje”. A szabályozása előtt egykoron egy jóval nagyobb méretű vizes terület volt, amit hatalmas lápos, berkes részek határoltak (adalékként álljon itt, hogy a Balaton átlagos vízmélysége és térfogata a XVIII. század vége óta a felére csökkent, ami mai ésszel szinte felfoghatatlan).

2.kép: A vámház 1651-es állapotát ábrázoló kép a legutoljára ott működő kocsma falán. A vámház tulajdonképpen egy több épületből álló telep volt. Forrás: HEVIZ FAN/iloveheviz.blog.hu

A „400 éves vámházat” sokan ismerhetik, mivel a forgalmas 76-os út mellett áll Fenékpusztán, ahol egészen a közelmúltig egy kocsma is működött. Ma a szegény épület elhagyatva várja sorsának jobbra fordulását. Pedig egy egykoron nagyon fontos közlekedési csomópontnak állít emléket. A huszadik század elejéig a mára már csak foltjaiban létező Kis-Balaton kiterjedt berekvilága itt csatlakozott a „Nagy” Balatonhoz egy jókora szűkületen keresztül (ma ez a szűkület a Zala mesterséges medrének torkolatát jelenti, ugyanis a Zala csak 1886 óta ömlik Fenékpusztánál a Balatonba). Itt a szűkület elv alapján több ezer éven keresztül jelentős forgalom bonyolódott le, tehát itt volt a révátkelőhely, ami számos egyéb vonzattal bírt. Az átkelőhöz szervezett révüzem kellett, ahhoz hajók kellettek (később híd is épült), azokhoz pedig személyzet dukált, akiket el kellett látni szállással, élelemmel stb. És persze az itt átkelők sem tudtak csak úgy hipp-hopp átkelni, nekik is – és az állataiknak is – szüksége volt szállásra, ellátásra. De mindehhez üzemeltető, tulajdonos, no és épületek is kellettek. Olyasvalami üzemelt itt, mint egy nyüzsgő határátkelőhely (valószínűleg a helyszűke miatt nem alakult itt ki egy nagyobb város). Így szinte adta magát, hogy az árumozgás miatt bizony itt a viteldíjon túl majd vámot is kell fizetni. Persze jóval több épület állt itt a ma még álló ház körül, melyet először egy 1769-es leírás említ meg, mellyel szemben 1771-ben fogadó is épült. Persze nyilvánvaló, hogy azelőtt is állt itt egy vagy több kiszolgáló épület. A közelben álló Festeticsmajor is csupán pár száz méterre innét épült fel, de volt itt ebben az időben kenderáztató és fácánkert is. Mindezeken felül volt itt még egy igen jelentőségteljes üzem, a Festeticsek hajóépítő bázisa: az Arzenál, melyről már egy külön cikkükben szót ejtettünk. Mivel Fenékpuszta nem csak átkelőhelyként, hanem kikötőként is működött, jelentős volt a bevétele, a szállítások és az átkelés díjait a vámházban kellett befizetni.

3.kép: A térképkivágat azt az állapotot ábrázolja, amikor egyszerre üzemelt a komp (alsó íves, szagatott vonal) de már áll a híd. Jól kivehetó, hogy igen hosszú töltéseket kellett emelni („ujj töltés”), hogy végül egy jóval rövidebb szakaszon megépülhessen a híd. Forrás: HEVIZ FAN/iloveheviz.blog.hu

Az egyre növekvő kereskedelmi igények miatt már 1792-ben felmerült egy biztonságos híd építése a mainál lényegesen szélesebb torkolat fölé. Azért is vált ez fontossá, mivel a révközlekedés csak napközben és megfelelő időjárási viszonyok mellett volt lehetséges. A területet azonban – mint már említettük – víz, mocsár, láp borította elég nagy kiterjedésben, ezért híd építése sokáig vágyálomként kerülhetett csak szóba. A Festeticsek azonban nem adták fel. Először több helyen feltöltéseket kellett készíteni: egyrészt, hogy szűkítsék az átkelés vonalában a torkolatot, másrészt, hogy legyen alkalmas közeg a hídalap elkészítésére. A munkálatok a balatoni vízállás akkori természetes süllyedésének is köszönhetően 1837 májusában leverték az első cölöpöket (1836–1839 között három iszonyatosan száraz év szakadt a Balatonra: a Kis-Balaton medencéjében 120 centiméteres vízapadást mértek a balatonszentgyörgyi halászcéh tagjai). Az első kereskedő, mindenféle ünnepi ceremónia nélkül 1839-ben kelhetett át a kész hídon, valószínűleg igen széles mosollyal az arcán. A 87 méter hosszú fahídon való átkelésért hídpénzt kellett fizetni, egészen az első világháborúig. Mindeközben ezalatt az időszak alatt az egész Balaton-vidék arculata jelentősen megváltozott: a berkeket lecsapolták, a tavat szabályozták, és megjelent a mindent leuraló turizmus. Modern állandó híd majd csak 1930-ban épült itt a mesterséges mederben folyó Zalán (hisz a szűkület és a Kis-Balaton nagyrésze ekkora már nem létezett), melyet a visszavonuló német csapatok 1945 márciusában felrobbantottak. Így fordulhatott elő, hogy egy rövid ideig ismét fahídon kellett a Zala-torkolaton átkelni, míg el nem készült az új állandó híd, mely sokunknak ismerős lehet – ha máshonnan nem is – akár a Tüskevár 1967-ben bemutatott, örökbecsű filmváltozatából.

4.kép: Tutajos (Seregi Zoltán) és Bütyök (Barabás Tibor) a Tüskevár című legendás filmsorozat egyik ikonikus jelenetében (Búcsú a berektől) a Zala-hídon, mely időrendben már a negyedik híd. Miután az első modern – de időrendben a második – hidat 1945-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották, épült egy ideiglenes híd, melyet a képen látható utódja váltott fel 1952-ben. Szegény párát igen komoly korkedvezménnyel 34 évesen nyugdíjazták. Azért volt szükség egy újabb – ötödik – hídra, mert a képen látható ívhíd felső keresztkötésének több ízben ütköztek túlméretes járművek. 1986-ban történt egy komolyabb ütközés, mely után a hidat kijavították, de az eset világossá tette, hogy megnyugtató megoldást egy új híd építése jelent. Erre 1988-ban került sor, azóta áll a ma látható híd is a Zala felett a idősebb bajtársa mellett, melyet mementóként a forgalomból kizárva ma is megcsodálhatunk. Forrás: Gabba/gabbahutt.blog.hu

5.kép: A vámház éppen kereskedelmi szerepkörben 1967-ben. Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum/mandadb.hu/Balatoni Múzeum

A vámházat – hídvám nem lévén – később présházként, majd lakásként, illetve az ’50-es évektől bolt-kocsmaként hasznosították, ma pedig üresen, méltatlan mementóként, elhagyatva áll. Az épület környéke – főleg, mióta az autópálya is betette a „lábát” – mára végérvényesen barátságtalan – áthaladó-közlekedési területté vált, ahol már a vonat sem áll meg, az egykori révnek se híre, se hamva, és már kocsma sincs.

5.kép: A fanyar jelen: a használaton kívüli öreg épület az egykori híres fenékpusztai révátkelő utolsó tanúja áll a gazban. Forrás: Google Térkép/Metzger Gábor

Felhasznált irodalom:

• vamhaz.hupont.hu
• iloveheviz.blog.hu
• Hidak Zala megyében/sulinet.hu
• Somogy | 2015. 3. szám | hazai tájakon Szigeti Jenő: HÍD A BALATONON?

A keszthelyi allé

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Sokunk számára ismert és oly kedves, unikális tájelem a Keszthely és Fenékpuszta között húzódó védett feketefenyő fasor, vagy ahogy előkelő nevén hívjuk: a keszthelyi allé. A kb. 6 km hosszú, méretes növényfüzér a 71-es főútvonaltól az – egyébként szintén Keszthelyhez tartozó – Fenékpusztáig tart. Különlegessége abból is fakad, hogy ültetése egy igen fordulatos életutat bejárt asszony nevéhez fűződik, illetve – bár igen közismert – telepítésének egészen pontos okát és dátumát sem lehet tudni. Sőt, tulajdonképpen nem is egy fasorról beszélünk: két párhuzamos vonal mentén ültették a fákat, amelyek a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólag feketefenyők.

1. kép: a keszhelyi allé téli pompában. Fotó: Bubics Tamásné/bfnp.hu

Valljuk be őszintén valamilyen hírességhez – főleg, ha némi kaland színezte életútját – köthető dolgok lényegesen nagyobb közérdeklődésre tehetnek szert, mint önmagukban. Gondolhatunk itt az egészen egyszerű hétköznapi tárgyaktól – pl. egy híres író tolla vagy egy popsztár cipője – kezdve az ereklyeként fanatikusan tisztelt, levágott emberi végtagokig nagyon sok mindenre. Nincs ez másként a fasorok esetén sem. A keszthelyi allé közismertségének jó eséllyel több köze lehet az ültetéshez szorosan kötődő házaspár női tagjához, mint az általa okozott tájesztétikai élményhez, pedig így foghíjasan, korosan is nagyon megkapó látványt nyújt. Mindez persze nem csorbítja természetvédelmi védettségének jelentőségét, hiszen egy helyi jelnetőségű védett természeti értékről beszélünk. A telepítése körül sok a kérdőjel, de annyi bizonyosnak vehető, hogy az egy házaspárhoz köthető. A férj egy Festetics gróf – minő meglepetés: keszthelyi – , mégpedig Festetics Tasziló. A Festetics-család Magyarország egyik legismertebb és legbefolyásosabb arisztokrata dinasztiája, amely az évszázadok során jelentős hatást gyakorolt az ország életére, kultúrájára és gazdaságára. Róluk már több cikkünkben szót ejtettünk (ITT és ITT). A család ősei a 16. században horvát földről érkeztek Magyarországra. A 18. század során a Festeticsek a magyar nemesi réteg kiemelkedő tagjává váltak, közülük sokan játszottak meghatározó szerepet a magyar történelemben, kulturális és szellemi örökségük igen jelentős. Festetics Tasziló 1850-ben született, Oxfordban végezte el a jogi egyetemet, és apja halála után, 1883-ban átvette a több mint 100 ezer hektáros keszthelyi birtokot. Munkássága, életműve illeszkedett a Festeticsekre jellemző progresszív stílusra, kivételt talán a császár iránti feltétlen elkötelezettsége jelenetett.

2. kép: tolnai gróf Festetics Tasziló herceg portréja. Festetics György gróf miniszter és koronaőr, és Erdődy Eugénia grófnő elsőszülött fia. Apja 1883-as halálát követően örökölte a berzencei, illetve csurgói birtokait. Ugyanabban az évben halt meg nagybátyja, idősebb gróf Festetics Tasziló, a keszthelyi hitbizomány birtokosa, aki fiúörökös hiányában ifjabb Festetics Taszilóra hagyta a keszthelyi birtokot is. Ezzel az ifjú birtokvagyona hirtelen 150.000 holdra nőtt. Keszthelyi kastélyában rendszeresen megfordultak különböző diplomaták és számos európai királyi család tagjai, köztük VII. Eduárd angol király, Rudolf és Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökösök és Albert szász király.1880-ban feleségül vette a Hamilton angol hercegi család egyik tagját, lady Mary Douglas Hamiltont, Károly badeni nagyherceg unokáját. Ezzel rokoni összeköttetésbe került a legelőkelőbb külföldi családokkal, illetve az angol királyi családdal is. 1881-ben császári és királyi kamarás, 1895-ben magyar királyi főpohárnokmester, végül 1904-ben magyar királyi főudvarmesterré nevezte ki a király. 1911-ben kapta meg a hercegi rangot I. Ferenc Józseftől. Ezzel Festetics Tasziló lett az első magyar herceg, ugyanis a korábban hercegi rangra emelt főurak mind német birodalmi hercegeknek számítottak. Ezen kívül számos belföldi és külföldi magas kitüntetés tulajdonosa. Kiemelkedő eredményeket ért el állattenyésztés és mezőgazdaság terén. Gulyatenyészete országos hírű volt. A különböző külföldi és hazai kiállításokon mezőgazdasági termékei számtalan nagydíjat és díszokleveleket nyertek. Kiváló érdemeket szerzett a vadtenyésztés terén is, és igazi szenvedélye, a lóversenyek világában is. Telivér lovaival (Fenék, Patience és Pázmán) az ország határain túlmenő sikereket ért el, számos magyar és külföldi derbi befutói voltak. Mint a Balaton partjának egyik legnagyobb birtokosa, fontos szerepet játszott a Balaton-felvidék fejlesztésében. Fővédnöke és állandó támogatója volt a Balatoni Társaságnak, alapító tagja a Balatoni Szövetségnek, és élénken támogatta a Balatoni Halászati Társulatot. Dédapjának nyomdokait követve, 1921-ben újra életre keltette a Helikoni ünnepeket, melyek nagy áldozatkészsége révén teljes sikerrel jártak, és ami a mai napig élő hagyomány.S zámos kulturális intézmény anyagi támogatója volt, köztük a Balatoni Múzeumnak is, melynek létrehozását anyagilag finanszírozta. Nevéhez fűződik még a zalaszentiváni templom felépítése, de számos apácazárda, plébánia, egyházi iskola élvezhette még Festetics Tasziló támogatását. 1908-ban országos elismertséget szerzett: annak reményében, hogy enyhítse a korszak nagy kivándorláshullámát, húszezer katasztrális hold birtokot parcelláztatott, elősegítve ezzel 4000 család megélhetését. Fotó: festeticspalota.hu, szöveg: intezet.nori.gov.hu

Témánk szempontjából talán fontosabb a hőn szeretett feleség, Lady Mary Victoria Douglas-Hamilton hercegnő személye, aki nem akárki volt a korabeli európai uralkodók és nemesek körében. William Hamilton skót herceg és Marie Amelie von Baden badeni hercegnő lánya és szinte minden európai uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték. Elsőfokú unokatestvére: I. Károly román király, Karola szász és Stefánia portugál királyné. Másodfokú unokatestvére pl: I. Ferenc József és annak felesége, Erzsébet királyné is, III. Sándor orosz cár, I. Albert és I. György szász királyok, Sándor bolgár fejedelem, és még folytathatnánk a sort. Az ifjú hercegnő 1869-ben a családja unszolására férjhez ment Albert monacói herceghez. A házasság nem volt boldog, Lady Mary Victoria már az esküvő után néhány hónappal elhagyta Monacót, és a családjánál élt tovább külföldön, főleg Baden-Badenben. 1880-ban – kilenc évvel azelőtt, hogy a volt férje Albert uralkodó lett – házasságukat érvénytelenné nyilvánították. Még ugyanabban az évben másodszor is férjhez ment – szinte egészen biztosan kijelenthető, hogy immáron szerelemből – a vele egyidős gróf Festetics Taszilóhoz (aki így ugyebár rokoni kapcsolatba lépett I. Ferenc Józseffel, az Osztrák–Magyar Monarchia első uralkodójával). S, hogy hogyan találkoztak? Nos, Albert – a későbbi monacói uralkodó – nem éppen volt mintaférj, nem véletlenül futott zátonyra igen hamar a frigy. Folyamatosan megalázta ifjú feleségét, és egy alkalommal – vélhetőleg egy féktelen tivornyába fulladó mulatozás közepette – a herceg férfivendégeinek felajánlotta, hogy lessék meg feleségét éjszakai tengeri fürdőzés közben. Az aljas ajánlatot Festetics Tasziló gróf hevesen ellenezte, olyannyira, hogy végül elmaradt a „mulatság” ezen felvonása. Az esetről a hercegnő is értesült, és talán ekkor alakulhatott ki a rokonszenv kettőjük között.

3. kép: a szeretett hitves Lady Mary Victoria Douglas-Hamilton hercegnő portréja, jó eséllyel neki köszönhetjük az allét. Fotó: wikipedia.hu

Az allé telepítésének konkrét okaként két teória létezik: az egyik szerint Tasziló a hitvesének szeretett volna kedveskedni eleget téve kérésének, mivel a hercegnő nagyon szeretett kocsikázni, és gyakran kihajtatott Fenékpusztára, ahol komoly versenyistálló is működött. A másik szerint a császárhoz és a monarchiához – a felmenői hozzáállását nézve kissé érthetetlenül – végletesen hű nemesként a keszthelyiek által – a haláláig forradalmár – Kossuth Lajosról elnevezett utcára keresztelt főútra Tasziló még a lábát sem volt hajlandó érinteni, inkább egy másik utat alakított ki (ITT meghallgatható az az eredeti, fonográffal rögzített szenvedélyes hangfelvétel, melyen a 88 éves, idős Kossuth beszél, erélyesen kiállva a forradalom eszméje mellett, 23 évvel a kiegyezés után). Talán – és remélhetőleg – a szerelmi szál lehetett a domináns, mivel, ha a házaspár Keszthelyen tartózkodott, a hercegnő a kastély és a kert csinosításával foglalatoskodott a legszívesebben. Ebbe a képbe illeszkedik, hogy balatongyöröki szépkilátóhoz is Lady Hamilton javaslatára telepítettek feketefenyőket. Az ikonikus kilátóhely nemcsak az egyik kedvenc kiránduló helyük volt, hanem reprezentációs helyszín is: számos főúri és királyi vendégük megfordult itt. Persze lehet, hogy a két ok valamely keveréke jelentheti a megoldást a telepítésre, hisz Festetics Tasziló teljesen nyíltan kiállt a Habsburgok mellett, amire ráerősíthetett, hogy rokona is lett a császárnak.

4. kép: a hercegnő és a herceg az 1910-es években. Negyvenkét évig élltek boldog házasságaban. Lady Hamilton 1922-ben hunyt el.  Férje – aki mauzóleumot emeltetett a tiszteletére – 1933-ban követte őt. Fotó: iskiszilvia.hu

Az indíttatás mellett azonban a telepítés pontos dátuma sem egyértelmű. A források szerint vagy az 1880-as években vagy 1894-ben telepítették a fasort, összesen kb. 900–950 fát ültettek, de, hogy pl. milyen korúakat, azt nem tudni. A későbbi dátumnak erősen ellentmond, hogy a harmadik katonai felmérés térképén teljesen egyértelműen feltüntettek egy, a mai nyomvonalon húzódó fasort. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy kivágtak egy fasort, hogy egy másikat telepítsenek a helyére. És bár 1894-ben hunyt el Kossuth, és ekkor szinte minden magyar város – így Keszthely is – felavatott egy róla elnevezett utcát, mégis valószínűbb, hogy ekkortól inkább az allén keresztül nyargalt Fenékpusztára Festetics Tasziló és hitvese, akit valószínűleg jobban terelt arra a látvány, mint a politika.

5–6. kép: A képpár a jelenkori és a korabeli Keszthelyt és környezetét segít beazonosítani. A felső képen a korabeli, az alsón pedig a jelenlegi állapotokat mutató térkép kivágatát láthatjuk, ami „alól" kettős látszatban felsejlik – köszönhetően a webes alkalmazásnak – a korabeli környezet elemeinek körvonala. Jól kivehető, hogy a vadaskert („Thiergarten”) keleti oldalán futva indult a fasor déli irányba, akár napjainkban. Ez jelzi, hogy szinte biztos, hogy nem az 1894-es verzió az érvényes. Kép: maps.arcanum.com

Az allé a keszthelyi uradalom észak–déli irányú főtengelye volt. Két fő része van, az egyik a vadaskerttől (Thiergarten) a Georgikon utcáig terjedő szakasz, ez elsősorban vadgesztenyéből és kevesebb feketefenyőből áll, de erdei fenyők, vadkörték és egy öreg tölgy is található a sorban. A másik rész pedig a Georgikon úttól Szendrey-telepen át Fenékpusztáig tart. A fák alsó ágait a fasor teljes hosszában azonos magasságra vágták vissza, hogy a lovaglást, kocsikázást a belógó ágak ne akadályozzák. A fasorhoz nem csak a Festetics-család tagjai kötődnek a magyar kultúrtörténet névsorából: az allé mentén található Szendrey-telep nevet olvasva sokan gyanút foghattak, nem alaptanul. Itt született Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia, a major gazdatisztjének gyermekeként. Emlékét szülőháza ma is őrzi. De Bartók Béla is hosszabb időt töltött 1906-ban a Szendrey-telep egy másik épületében, környékbeli népdalgyűjtő útja során. A faállomány természetes elöregedésének ellensúlyozására 1944-ben a fasort felújították, de az idők során állapota erősen leromlott. A fasor 1963 óta élvez helyi jelentőségű védettséget. Mára sajnos az eredetileg elültetett fák egyharmada kipusztult. A megmaradt faegyedek kiemelt védelme így még fontosabb, közös feladatunk. Vigyázzunk rájuk!

7–. kép: a Festetics kulturális örökség egyik egyedi eleme az allé, többféle „megvilágításban”. Fotók: Bubics Tamásné/bfnp.hu; csodalatosbalaton.hu; errearra.hu

Felhasznált irodalom:

• bfnp.hu
• keszthely.hu
• wikipedia.hu
• festeticsorokseg.hu
• likebalaton.hu
• csodalatosbalaton.hu
• intezet.nori.gov.hu
• iskiszilvia.hu
• archivum.zalamedia.hu

A helymeghatározás szürke eminenciásai: a geodéziai tornyok

Részletek

Írta: Ancsin Gergely

Nem kell feltétlenül feketeöves, tájfürkész szemmel vizslatni a tájat – sőt gyakran még az autóból se kell kiszállni –, hogy feltűnjenek a szerte az országban imitt-amott felbukkanó jellegzetes, (majdnem) egyforma betontornyok, tetejükön valamiféle vékony elemekből fabrikált szerkezettel. Nos, ezek az építmények egy nem is oly rég letűnt korszak, egykoron szebb napokat látott, bár ma is szolgálatban álló mementói. Hivatalos – de korántsem teljes – nevük: geodéziai mérőtorony. Egyetlen „szent” céljuk a minél pontosabb helymeghatározás elősegítése. De hogyan?

1. kép: geodéziai mérőtorony a Mátrában. Fotó: Gulyás Attila/MTSZ

A földméréstan vagy geodézia a Föld alakjának és méreteinek meghatározásával, valamint a Föld felszínén levő természetes alakzatok és mesterséges objektumok alakjelző pontjainak meghatározásával foglalkozó tudomány. A geodézia és a persze a – egy jó ideje már igen pontos geodéziai méréseken nyugvó – térképészet a modern (értsd: valamilyen fokú strukturált rendszerbe szerveződő társadalomban élő) ember létéből fakadt.  A „hol ?” kérdésre történő szabatos válaszadás vagyis a tájékozódás folyamatos és kínzó, számos esetben létfenntartó igénye: adott terepi objektum (erdő, hegy, tó, folyó, útvonal, határvonal, csorda, elejtett állat, gombatermőhely stb.) hol található?

2. kép: klasszikus geodéziai feladat a terepen, medervonal kitűzés a Sió-csatorna építésénél Siójuton. Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum

A geodéta – rendkívül egyszerűsítő megközelítésben – lényegében pontokat keres egy olyan elvi földgömbön, ami nem is igazán létezik (egy csomó más dolgot is csinál, de számunkra most ez a legfontosabb), és azt megpróbálja megfeleltetni a valós térben. A Föld alakja bár szabályos, de ez csak „kellő távolságból” igaz. Valójában egyálalán nem gömb alakú, hanem geoid, azaz Föld alakú, így a matematikai módszerekkel történő műszeres helymeghatározás pontatlanná válna, ha abból indulnánk ki, hogy pusztán gömb alakú. Ez olyan helyzetekben, mint egy államhatár kijelölése, egy vízerőmű roppant gátjának, vagy egy több kilométer hosszú híd kimérése esetében korántsem mindegy. Ilyen esetekben minden milliméter számít, és ezeken a millimétereken emberi életek, országok sorsa és nem utolsósorban dollármilliárdok múlhatnak. Az emberiség – a tudomány és a műszerek pontosságának fejlődésével, illetve az egyre pontosabb mérések fokozódó igénye miatt – már jó pár száz éve rájött arra, hogy ki kell találnia egy olyan rendszert, amiben az elvi megközelítés minél közelebb van a valósághoz.

3. kép: Az ábrán a térképek elemi tragédiája. Egy nagyon egyszerű rögtönzött példával élve: egy adott matematikai módszerrel egy térképész által szerkesztett térképen Párizs x km-re van Johannesburgtól, de a valóság egészen mást mutat. E két szám eltérését kell minimalizálni. S hogy ez mennyire nehéz? A ma általánosan használt térképek is iszonyatos torzításokkal ábrázolják a „valóságot”. A fenti ábrán az egyik általánosan használt, az úgynevezett Mercator-vetülettel készült térkép torzulásait láthatjuk. A világosabb árnyalatú mező a térképen megjelenő, a sötétebb árnyalatú pedig a valós arányú (értsd: ekkorának kéne lennie) térbeli kiterjedést ábrázolja. Oroszország esetében egészen döbbenetes az eltérés. Mindez a geodézia és a térképészet legalapvetőbb és leküzdhetetlen problémájából fakad, vagyis akkor, amikor egy közel gömbfelületen (most már tudjuk: valójában geoid) lévő objektumokat szeretnénk síkban – térképen – ábrázolni (3D→2D). Fotó: World Cityscapes & Skyscrapers Facebook-csoport

Idővel egyre jobb matematikai modelleket dolgoztak ki a Föld alakjára és pontosabb módszereket arra, hogy egy terepen bemért pont, objektum is egyre pontosabban jelenjen meg a térképen. Mindez elképesztő mennyiségű, egyre kifinomultabb és precízebb terepi mérést igényelt. Mivel a mérés lényegében viszonyítás, így kellettek pontok, amihez képest mértek az adott kor geodétái egy bizonyos matematikai rendszerben. Így jutunk el évszázadok alatt a jól bemért és biztonságosan kiépített alappontok rendszeréhez, az alapponthálózathoz. Ezen alappontok egyik fajtája a geodéziai mérőtorony. A merőtornyok nagyon fontos pontok fölé (egészen konkrétan rá) vannak építve védelmi és láthatósági okokból. Vagyis ezek a behemót tornyok nagyok és nehezek, tehát szinte lehetetlen őket elmozdítani helyükről, és kellően magasak, hogy messziről is látszódjanak, továbbá ismert a nagyon pontos helyük.

4. kép: a 107 vasbetontoronyból álló ponthálózat. Kép: Bába Imre/MTSZ

5. kép: alappont, vasbetontorony pontvédelemmel Felsőörsön (b) és a hivatalos pontleírás ábrája (j) az alappontok adatbázisában. A hazai földmérési alapponthálózat – ahogy szokták mondani –  nem „Kismiska”:  58 499 alappont található a bárki számára elérhető adatbázisban. A meghatározás szerint: „Alappontnak nevezzük a terepen jól azonosítható és időtálló módon megjelölt olyan pontot, amelynek helymeghatározó adatai kellő pontossággal ismertek egy definiált vonatkoztatási rendszerben. Megkülönböztetjük őket irányultságuk (vízszintes, magassági), rendűségük (pontosságuk), vonatkoztatási rendszerük (EOVA, OGPSH, EOMA, Bendefy) szerint” áll a pontokat kezelő Lechner Tudásközpont weboldalán. Vasbeton toronnyal rendelkező pont mindössze 107 van, ebből 86 elsőrendű, 20 harmad-, illetve 1 negyedrendű pont. Fotó: Sebők Tamás/Lechner Tudásközpont, lechnerkozpont.hu

Az alappontok egységes rendszerét (különféle alappontok persze azelőtt is voltak) hazánkban a Monarchia alatt építették ki (a bécsi Katonai Földrajzi Intézet végezte) 1873 és 1899 között. Mivel mérésről beszélünk így az alappontoknak is van egy alappontja. Van egy abszolút vonatkoztatási (magassági alap-) pont: a Monarchia egységes alapszintfelülete, amit akkoriban az Adriai-tenger középszintjének a trieszti Molo Sartorio vízmagasságmérőjének 1875-ben meghatározott évi középértékén áthaladó szintfelülete jelentette. E magassági abszolút alapponthoz képest a szintezés során a következő helyeken határoztak meg magassági főalappontokat: Maria Rast a Dráva völgyében, Franzensfeste Tirolban, Lisov Csehországban, Vöröstoronyi-szoros, Terebesfejérpatak a Felső-Tiszánál, Ruttka a Vág völgyében és Nadap a Velencei-hegységben. Ebből egy található ma Magyarország területén: a nadapi főalappont (nadapi alapszint), amelynek magassági értéke 173,8385 m volt. A nadapi főalappontot szintezési ősjegynek vagy őspontnak is nevezik. Azért a itt található, mert geológiai értelemben annak idején biztos helynek tűnt: azt vélték, hogy számottevő, tektonikai okokra visszavezethető mozgásra nem tesz majd szert az elkövetkező évszázadokban.

6. kép: Ahol a végletekig komolyan vették a „hol?” kérdésre adandó választ. Locus perennis – örök hely –, így kezdődik a latin nyelvű idézet a Nadapon található szintezési alappontot jelző obeliszk talapzatán. Századmilliméteres pontosság, ilyen léptékekben is dolgozik a geodézia, ha a helyzet úgy kívánja. Ehhez a ponthoz igazodik ma minden magasságmérés Magyarországon. De – szinte már említenünk sem kell – , ez sem pont így van, a pont sztori ennél kissé bonyolultabb...
A talapzat teljes szövege: „Locus perennis – Diligentissime cum libella librationis, quae est in Austria et Hungaria confecta, cum mensura graduum meridionalium et parallelorum, quam europeam vocant, erectum MDCCCLXXXVIII” azaz „Az európai fokméréssel kapcsolatban, Ausztriában és Magyarországon a hosszúsági és szélességi körök mentén végrehajtott nagyszabatosságú szintezéssel meghatározott állandó jellegű alappont létesült 1888-ban”. Fotó: Lechner Tudásközpont-lechnerkozpont.hu

Még arra a kérdésre sem lehet egyértelmű válasz adni, hogy a tengerszint hol van. A Nadap főalappont tengerszint feletti magasságát 1888-ban végzett mérés alapján 173,8385 m-ben állapítottak meg az Adria felett. Mivel az Adria középvízszint ismételt mérése 1888-ban 9 cm-rel eltért az 1875. évi méréstől, ezért az Adria középtengerszint helyett bevezették a nadapi alapszintet. Ez azt jelenti, hogy a magasság nem a tengerhez képest, hanem egy képzeletbeli felülethez képest értendő, amely 173,8385 méterrel van a nadapi jel alatt. 1949-ben egy új hálózatmérés kezdődött, ennek során a nadapi főalapponttól kb. 100 m-re új főpontot helyeztek el, valamint az ország más részein további hat új főalappontot határoztak meg (Diszel, Mórágy, Cák, Szarvaskő, Sátoraljaújhely, Máriaremete). A hálózat kialakítása és mérése – melyet Bendefy Lászlóról, a főalappontok és a hálózat tervezőjéről Bendefy-hálózatnak is nevezünk – 1964-ig tartott. Persze a politika – mint mindenbe – ebbe is beleavatkozott: 1960-ban rendelték el, hogy a kelet-európai szocialista országokban az adriai alapszintről a balti alapszintre kell áttérni. Ekkor a nadapi alapszintről áttértünk a kelet-európai alapszintre, az ún. balti (kronstadti) alapszintre, amely 67,47 cm-rel feljebb van, mint a nadapi alapszint. A Nadap főalappont magassága így 173,1638 m a balti alapszinthez viszonyítva. Az IAG (International Association of Geodesy) EUREF albizottsága (Regional Reference Frame Sub-Commission for Europe) 1994-ben hozott határozata értelmében egységes magassági rendszert hoztak létre Európában. Az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina) szintezési hálózatát, az UELN-95 egységes alapszintfelületéhez, az amszterdami vízmagasságmérő nullpontjához kell igazítani. Az amszterdami középtengerszint mintegy 14 cm-rel van mélyebben a balti középtengerszint magasságánál.

De térjünk vissza a tornyokhoz. A geodéziai mérőtornyok építését alapvetően az elsőrendű vízszintes alappontjaink az Egységes Országos Vízszintes Alapponthálózat (EOVA) védelmére rendelte el az Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal (OFTH) a ’70-es évek elején. A Budapesti Geodéziai és Térképészeti Vállalat megkezdte a tornyok építését, és 1974-re el is készült az első öt torony, melyet további 102 társa követett. Az utolsó tornyot az 1986–87-ben Bugac mellett emelt Pusztaház nevű torony jelentette. A tornyokat elsősorban a vízszintes alapponthálózat főként elsőrendű pontjai fölé emelték (86 db),  de a tornyok kisebbik része – 20 db – harmadrendű pontra épült, sőt egyikük egy negyedrendű pontot jelöl a soproni Nádor-magaslaton. Magyarországon nincs másodrendű ponthálózat, mert a II. világháború után csak a harmadrendű pontsűrűségnek megfelelő hálózatot építették ki. A tornyok típusterv alapján készülhettek: ajtajaik és mérésre szolgáló ablakaik zárhatóak (voltak), az építmény belsejében háromszögelési pontjel és feljáró lépcső, a torony tetején feljárónyílás, kívül észlelőpillér és a külső irányozhatóságot biztosító betetőző jel található. Átmérőjük egységesen 3,5 méter, ám építési magasságuk jelentősen eltérhet, 8 és 30 méter között változik. Mára a műholdas technológia terjedésével feleslegessé váltak.   A tornyok építését szinte már a műholdas/digitális helymeghatározás beköszöntének küszöbén fejezték be. Az utolsó elkészülte után 10˜–15 évvel már egészen másféle módszerek felé kacsingatott a földmérés, hogy eljussunk odáig, hogy ma megfelelő körülmények között egy antenna segítségével és megfelelő mobilinternethálózat elérése esetén másodpercek alatt meghatározható egy pl. egy épület geodéziai pontosságú helye: az ilyen pontosságú méréseket akár hatósági ügyek intézésénél, műszaki tervek alapadataiként is el lehet fogadni.

7. kép: hánytatott toronysors. Ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepülk van és mennyi erőforrást igényelt a kiépítésük, úgy tűnik, hogy  nem becsüljük meg őket. Az ember azt gondolná, hogy valami, ami betonból és vasból van nem lehet olyan nagyon megrongálni. Pedig de. Fotó: Geodéziai mérőtornyok Fb-csoport.

Az iszonyatos munkával – ne felejtsük el: ezeket a jókora vasbetonszerkezeteket a legtöbb esetben Isten háta mögötti helyeken kellett megépíteni – kiépített tornyok a technológia rohamos fejlődésével feleslegesé váltak, de csak szinte, ugyanis nagyon könnyen előállhat egy olyan szituáció, mikor – ha csak ideigelenesen is – de nélkülözni kell a digitális technológiát. Akkor bizony jó szolgálatot tesznek majd a tornyok, bár jövőjük kétséges, műszaki állapotuk egyre romlik. Többüknek némi ráncifelvarrás után másik funkciót is találtak.

8. kép: több torony kilátóként újjászületett. Erősen adta magát az ötlet, hisz a tornyok telepítésénél alapvető szempont volt a láthatóság. Balra a Börzsöny legmagasabb pontján,  a Csóványoson (938 m), jobbra pedig a mecseki – szintén magassági győztes – Zengőn (680 m) lévő erősen megújult arcú és kibővített funkciójú tornyokat láthatjuk. Fotó: Kovács Sándor/lechnerkozpont.hu

9. kép: Külön kiemelendő ívet ad a toronysztorinak, hogy a 107 – valóban különleges építmény – életre hívott egy jelvényszerző teljesítménytúrát, amelyet a Hegyek Vándora Turista Egyesület szervez és kezel. Aki végiglátogatja őket és ezt igazolja, az jelvényt kap (bronz: 30 torony, ezüst: 60 torony, arany: 90 torony, gyémánt: 107 torony). Fotó: Geodéziai mérőtornyok Facebook-csoport

FELHASZNÁLT IRODALOM:

• Wikipédia
• Lechner Tudásközpont/lechnerkozpont.hu
• Turista Magazin/turistamagazin.hu
• Hegyek Vándorai Turista Egyesület weboldala/hvte.hu/geotornyok.html