Balatonfőkajár – egyedülálló pincesor a löszfalban
- Részletek
Balatonfőkajár több szempontból is érdekes település. Már a kialakulása is rendhagyó: eredetileg a Balaton partján állt, de a törökök elől a mocsarakba menekült a lakosság. A hely – a kis dombhajlat – azonban annyira megtetszett nekik, hogy a későbbiekben is ott maradtak, és ott építették fel falujukat. Maga az elnevezés is érdekes, mert mindenki Főkajárként emlegeti, ugyanakkor a tagolás helyesen Balatonfő-Kajár, vagyis a Balaton fejénél, végénél lévő Kajár nevű település. A török eredetű kajár szó jelentése egy ősi foglalkozást takar: kikiáltó, összehívó, olyan személy, aki a király rendelkezéseit hirdette ki hangos fennszóval.
Bár a községben több látnivaló is van, most egyedülálló pincesorára szeretnénk felhívni a figyelmet. A pincék a településről északkeletre kivezető út mentén találhatóak, a Temető-domb alatt. Bár a Balaton vidékén nagyon sok műemlék borospince és pincesor is található, löszbe vájt pincesorként a kajári pincék egyedülállóak. Egy mélyút két oldalán sorakozik a körülbelül 30–40 pince. Oromzatuk helybeli kőzetből, kvarcfillitből épült, régi kétszárnyas deszkaajtóval, belül boltívesek. A temetődomb oldalán lévő pincék szellőzője a temetőbe nyílik. A pincéknél azonban valószínűleg nem volt temetői hangulat, ennek bizonyítéka egy mókás szobor is az egyik pince tetején. Építési idejük a 18. századra tehető. Kicsit későbbi építésűek a pincesor falu felőli részén szintén a löszbe vágott kripták.
A lösz fakósárga, rétegzetlen, laza törmelékes üledékes kőzet, mely a pleisztocén kor (jégkorszak) utolsó szakaszában, néhány tízezer éve, hideg füves sztyeppékről felkapott, bukószelek által elszállított finom hullóporból keletkezett. A lösz név a Rajna-melléki népies "laza" jelentésű szóból származik, magyar népies neve "sárga föld". Jellemző rá a meredek falak, az állékonyság, de kézzel morzsolható és vízben szétesik. Szemcséi kőzetliszt tartományba tartoznak, kvarctöredékek, cementáló anyaga 10-20 %-nyi mész. A löszben gyakoriak a mészkonkréciók (löszbabák), az apró szárazföldi lösz-csigák, valamint a legutóbbi jégkorszak emlőseinek maradványai (például gyapjas mamut, óriásszarvas, ősló, őstulok, ősbölény, orrszarvú).
Balatonfőkajár és Csajág közelében, Balatonakarattyát és Balatonfűzfőt elkerülő út építésénél hazánk és a Bakony–Balaton UNESCO Geopark egyik őslénytani szenzációját fedezték fel 2006-ban. A löszfalban két mamut, egy felnőtt és egy fiatal egyed csontváza került elő (anya és borja) szinte teljes épségben, melyek a Tonna és Mázsa nevet kapták. A 10.000 évnél idősebb gyapjas mamutok rekonstruált csontvázai az MTM zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum „Jégkorszaki óriások a Bakonyban” című állandó kiállításán tekinthetők meg.
Az, hogy a környék évezredek óta emberek által is lakott, egy jelenleg folyó régészeti feltárás is a bizonyítéka. A település határában egy új útszakasz építése során a korábbi évek őskori és bronzkori ásatásait követően, gazdag római kori leletekre is bukkantak a régészek szintén a löszben, akik jelentős műhelytevékenységre utaló nyomokat, gödröket és használati tárgyakat, pl. kerámiaedényeket fedeztek fel, ami egy egykori nagy település létére utal.
Kép forrása: internet
A pincék évente kétszer mozgalmas események színterei. A Szent István nap – augusztus 20. – előtti szombat falunap, amikor megelevenednek a pincék. Kinyitnak a gazdák, meg lehet kóstolni a helyi borokat, megízlelni a pincék előtt bográcsban főtt ételeket. Aki erről lekésett, az részt vehet a szeptemberben Pincesori Mulatságok elnevezéssel tartott rendezvényen, melynek központi eseménye a szüreti felvonulás.
A szőlőművelés és a hozzá kapcsolódó rendezvények hagyománya amiatt is érdekes Kajáron, mert a falunak a szőlőművelés – hasonlóan a balatoni halászathoz – csak kiegészítő megélhetési forrása volt. Mint a Mezőföld északi szélén fekvő településnek, nagyon jó földjei voltak, így főleg földművelésből és állattenyésztésből élt a lakosság. Szőleik a Somlyó-hegy oldalában voltak. Ide a faluközpontból induló, a pincesoron át, kelet felé kivezető sárga turistajelzésen, kb. fél órás sétával juthatunk el.
A szőlősorok felett, a lankás domb tetején megtekinthetjük a Bakony–Balaton UNESCO Geopark, egyben a Dunánúl legidősebb kőzetét is, a kvarcfillitet, mely egyedül itt tanulmányozható a felszínen, de a mélyben Siófoktól Székesfehérvárig terjed.
Ez a különleges, ritka kőzet az ősi Japetus-óceán aljzatán 440 millió éve lerakódott finomszemcsés iszapból, homokból, kevés karbonátos üledékekből és szórt vulkáni törmelékekből keletkezett. A karbon időszakban, 310 millió éve nagy hegységképződési folyamatok során, Európa és Afrika ősi lemezeinek ütközése következtében megnövekedett nyomás és hőmérséklet hatására, már megszilárdult állapotban, sok millió évig tartó folyamattal kis mértékben átalakult (metamorfizálódott). 
A nyomóerők hatására palásodott, helyenként kisebb redőkbe gyüredezett. Az átkristályosodás következtében képződött klorit ásvány zöldesszürkére színezte a kőzetet, melyben néhol fehér kvarclencsék, kvarcerek láthatók. A könnyen aprózódó és elmálló kvarcfillit, a szelíd lejtők, továbbá a sok napsütés kedvező körülményeket teremtettek a szőlőművelésre. A környék egyetlen kő-előfordulását a helybeliek évszázadokon át házalapozásra, borospincék falazására használták.
(Közreműködött: Pardi Melinda)
Tatárlikak: ősi hajlékok Balatonkenesén
- Részletek
A 19. század közepéig laktak a balatonkenesei homokfalba vájt üregekben, sőt, az anyakönyvi bejegyzések szerint még gyerekek is születtek ott! A helybeliek a tatárliknak vagy törökliknak nevezett üregek elnevezését úgy magyarázzák, hogy a tatárok, később a törökök elől ide menekült a lakosság. A mesterséges barlangok akkor még csak csónakon voltak megközelíthetőek a még enyhe lejtőjű partoldalon, de a Balaton 1861-es vízszintcsökkentése miatt ma már száraz lábbal. 
Pontosabban a függőleges partfalban a kilencből jelenleg csak kettő érhető el könnyen, a tátorjánról – a Dunántúlon csak három előforduló, 1982 óta fokozottan védett, ritka növényről – elnevezett tanösvény mentén. A törmeléklejtő tetejéről, alulról hat érhető el, három csak speciális mászófelszereléssel lenne elérhető a partfal tetejéről.
A megközelíthetetlen lyukak már régtől izgatták a kutatók fantáziáját is, így például 2014-ben kutatta át és mérte fel a tatárlikakat a Vulkánszpeleológiai Kollektíva, de jóval korábban, 1894-ben Jankó János néprajzkutató egy helyi költővel, Soós Lajossal együtt köteleken leereszkedett a felső három üregbe. Ekkortájt, 1904-ben Jankó János még 18 tatárlikat említett.
A tatárlikak kutatásának eredményeit Eszterhás István egy gazdagon illusztrált, 24 oldalas tanulmányban írta le (elérhető a kollektíva 2014-es évkönyvében), valamint 2015-ben egy 28 oldalas prospektusban, amit a balatonkenesei önkormányzat adott ki.
De több, kisebb üregeket is felfedezhetünk az üledékfalban: a homokfalba mélyíti költőüregeit a legpompásabb, trópusi tájakat idéző madarunk, a fullánkos rovarokat fogyasztó gyurgyalag, és barnás tollazatú fecskénk, a parti fecske is.
Soós Lajos költő 260 millió éves vörös homokkőből faragott emlékoszlopa a partfal tetején, a róla Soós-hegynek elnevezett magaslaton áll 1927 óta.
A Balaton partján, több helyen is látható, 30–80 méteres magasságot is elérő partfalak Tihanynál, majd Fűzfőtől Kenesén és Akarattyán át kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen Fonyódig húzódnak.
A Balaton menti magaspartokat a közhiedelem löszfalakként tartja számon, pedig ezek anyaga valójában jóval idősebb tengeri üledékek (homok, kőzetliszt és agyag), melynek szabályos, vízszintes rétegsorai a Kárpát-medencét mintegy 10 millió évvel ezelőtt elborító Pannon-tó sekély, hullámveréses vízében, csendes öbleiben és mocsaras partjai rakódott le. Csupán a legfelső 1–2 métert alkotja a jégkorszak száraz szelei által idehordott, majd lerakódott porból kialakult lösz.
A meredek falak létrejöttét a Balaton hullámverése – mely alámosta a laza üledékekből álló partot – alakította ki a vízszint szabályozása és a parti védművek megépítése előtt. A magaspartok alja átnedvesedett, meggyengült, és gyakran nagy felületen leomlottak a pannon rétegek.
Az 1971 óta védett Balatonkenesei Tátorjános természetvédelmi területen kialakított tanösvénynek nevet adó tátorján a káposztafélékhez tartozik, az egykori löszpuszták maradványnövénye; termőhelyeinek megszűnése miatt napjainkra hazánkból csaknem eltűnt, hazánkban már csak néhány kisebb állománya él. Egy bokor eszmei értéke 100.000 Ft. A pásztorkodó, földművelő nép egykor ínségeledelként fogyasztotta a káposzta ízére emlékeztető karógyökerét, a „tatárkenyeret”. A gömb alakú, borsszemnyi termése a „becőke”. Az akár egy méter magasságot is elérő tátorján bokor jellegzetes „ördögszekér”: a termés után elszáradt növényt a szél messzire görgeti, miközben magjait elszórja. Neve is valószínűleg e tulajdonságából ered, hiszen az Alföldön a tátorján szó jelentése orkán, szélvész.
A tatárlikakat és az obeliszket is érinti a Bakony–Balaton UNESCO Geopark túrája, amelyre minden év augusztusában és a tátorján bokrok virágzásakor (májusban) kerül sor. Akik az idei túránkról lemaradtak, azoknak is ajánljuk azonban ennek az egyedülálló látványosságnak a (körültekintő, óvatos!) megtekintését: a partfal tetejéről minden évszakban csodálatos kilátás nyílik a Fűzfői-öbölre és a szinte a lábunk alatt hullámzó Balatonra.
(Közreműködött: Pardi Melinda)
Egy legendával kevesebb – 15 éve tárták fel a veszprémi várkutat
- Részletek
Lélekszámát tekintve a geopark fővárosában, Veszprémben, a vár közepén, a Szentháromság téren található a vár kútja, régies nevén „Sárkánykút”. Bár csak 1569-ben tűnik fel egy térképen, de gyanítható, hogy építési ideje ennél jóval régebbi, a várral egyidős. Mint minden várkútnak, ennek is számos legendája volt, többek között az, hogy járat vezet ki belőle a váron kívülre, valamint, hogy kincseket rejt.
A veszprémi
várkutat 1767 óta már nem használták, mert a püspökség egy vízhúzó szerkezetet építtetett ki a vár alatti Úrkút-forráshoz. Ekkortól kezdve kezdték el törmelékkel feltölteni. 1936-ban kapott egy díszesen faragott kávát, amely Vetési Albert püspökre emlékezik. Először 1964–65-ben próbálták meg kitisztítani, akkor 30 méteres mélységig jutottak, de nem sikerült tisztázni, hogy kútról, avagy ciszternáról (sziklába vájt vízgyűjtőről) van-e szó.
Felújított kútkáva az új díszráccsal (fotó: Zachár Zsolt)
2002-ben került újra előtérbe a kút ügye, köszönhetően Bándi László veszprémi helytörténésznek, műkedvelő régésznek. Ő szervezte meg a kút feltárását, kitisztítását, amely példa értékű összefogás eredményeként valósult meg: közel 100 cég, intézmény és civil szervezet vett részt a feltárásban vagy támogatta azt. A legfontosabb a Bakonyi Barlangkutató Egyesületek Szövetségének részvétele volt, melynek tagjai barlangi kötéltechnikával dolgoztak a kútban. Munkájukat Schäfer István Zsolt, a szövetség elnöke irányította. A felszíni munkálatokat Rainer Pál régész felügyelte, a leletek válogatását diákok, tanárok, önkéntesek végezték. A feltárás 18 napon át tartott, eredményeképpen 40,7 méter mélyen elérték a kút alját. Magyarországon ilyen mélységű kutat eddig még nem tártak fel a feltárás idejében! A kútban zajló munkálatok előkészítése és kivitelezése nagy szakértelmet igényelt: meg kellett oldani nem csak a törmelék felszínre juttatását, de a mélyben dolgozók – egyidejűleg mindig ketten tartózkodtak lenn– védelmét és a szellőztetést is. Különösen nehéz volt az utolsó méterek feltárása, mert akkor már a vizet is folyamatosan szivattyúzni kellett a kútból.
A várkút feltárása már az első pillanattól rendkívül izgalmas munkának bizonyult, kezdve a kormeghatározástól az alagút legendáig.
A kútban mesés kincseket nem, de számtalan leletet találtak. A felső fél méterben rengeteg, a turisták által beledobált kb. 250 kg-nyi „szerencse” pénzérmét gyűjtöttek össze. Lejjebb találtak régi fa alkatrészeket (melyek az egykori, zsindellyel fedett fa kútház részei lehettek), továbbá, szegeket, egy óntányért, egy aranymedált, cserépkorsók-, kerámia- és üvegtöredékek maradványait, csontgombokat, cseréppipa töredékeket. Akadt kőfaragvány, rézpénz, lópatkók, és gyertyatartó is, de a legértékesebb lelet azonban egy 17 méter hosszú, kézzel kovácsolt lánc volt.
40,7 m-en elérték a kút alját (ez a Vár-hegy és a Benedek-hegy lábánál folyó Séd-patak szintje alatti 3,7 métert jelent), ahol 1–2,5 liter/perc hozamú karsztvizet találtak: ez látta el a kutat vízzel, amelyben manapság is 3,5–4 m-es víz áll, így megoldódott az egyik rejtély: a kút igazi kút volt, nem pedig csupán vízgyűjtő gödör. Sajnos, a feltárás a kivezető titkos alagút legendájának is véget vetett: semmi effélét nem találtak. Így tehát szegényebbek lettünk egy legendával, de gazdagabbak számos ismerettel.
A kút fala egyben teljes keresztmetszetét mutatja a veszprémi Vár-hegyet felépítő dolomit sziklának is. A dolomit egy karbonátos üledékes kőzet, mely a tengeri mésziszap utólagos magnézium-átitatódásával keletkezett a 220 millió éves felső-triász időszak trópusi, száraz éghajlata miatt erősen bepárlódó, meleg, trópusi Tethys-tenger sekély vízében, jól átvilágított lagúnáiban, az úgynevezett karbonátplatformokon. Az egykori ősföldrajzi körülményeket a mai Atlanti-óceán Bahama-padjához hasonlíthatjuk.
A dolomitra jellemző a jól rétegzettség, a pados megjelenés és a fehéres-szürkés szín. Könnyen összetéveszthető a mészkővel, de megkülönböztethetjük ránézésre a szögletes, sarkos töréséről, erős aprózódásáról, ami ismert nevén a murva. Bonyolultabb módszer a megkülönböztetésre, de látványos, hogy a mészkővel ellentétben a dolomit a 10%-os sósav hatására nem pezseg.
A veszprémi Vár-hegy fő tömegét ez a felső-triász dolomit, a Fődolomit alkotja, helyenként a Veszprémi Márga közbetelepülésével.
A kút feltárása után a kútkáva falazatának cseréje következett. A 260 millió évvel ezelőtti perm időszakban, egykori folyóvízben, félsivatagi és száraz körülmények között keletkezett vörös homokkő kockákból rakott falazatra került a felújított eredeti fedőkő.
A szépen felújított kútház és a kút mélyének megtekintése után ne felejtsünk el egy pillantást vetni a feltárásnak emléket állító kis táblácskára is.
A veszprémi várkút szelvénye (Készítette: Makrai László)
Zánka – a felcserélt templomtornyok rejtélye
- Részletek
Zánka legkiemelkedőbb, védett műemléke a református templom. Zánka felső részére, ahol az egykori halászfalu házai álltak, kevesen vetődnek el, pedig egy olyan műemlék található itt, amely nem csak régisége, hanem építészeti megoldásai miatt is figyelemre méltó. A Bakony–Balaton UNESCO Geoparkon belüli templomjáró sorozatunk következő állomásaként ezt a templomot mutatjuk be.
Az építményt az 1333–35-ös pápai tizedjegyzék említette először, de a régészeti kutatások szerint már a 12. században állt. Zánkát 1548-ban nagy törökdúlás érte, ekkor a faluval együtt a templom is elpusztult. Több mint két évszázadig romos volt az építmény, mígnem 1785-ben a többnyire református németekkel újratelepített falu az evangélikusokkal közösen kérelmezte, hogy újjáépíthessék a templomot, amelyet a püspökség engedélyezett is nekik. A templom így 1786-ra megújult, a két felekezet azt közösen használta.
A templom építéstörténetét az 1984–1985-ös műemléki feltárás során pontosították. A mészkő sziklaszirten álló templom építését a 12. század elejére teszik, ezzel a templom a Balaton-felvidék egyik legkorábbi építésű temploma.
Építészeti elrendezése miatt különleges műemlék. Keleti oldalán álló szentélye ugyanis kívül négyszögletes, belül rotunda, vagyis kör alaprajzú. Ez a szentélytípus keleti eredetű, kisázsiai és egyiptomi keresztény (kopt) templomok épültek ilyen stílusban, hazánkban nagyon ritka. A szentély fölé 1786-ban, a nagy felújítás során építettek tornyot.
A templom eredeti tornya ugyanis az átellenes, nyugati végén volt, és mintegy másfél évszázaddal később emelték, mint a templomot. Ennek a toronynak pedig az volt az érdekessége, hogy a szélessége megegyezett a templomhajó szélességével. Rejtély, hogy kik és miért építették ilyenre, ugyanis ennek párhuzamai német területről ismertek, főleg a Brandenburgi Őrgrófságban volt elterjedt. Valószínűleg azonban ez a jelentős torony-alapterület volt az oka annak, hogy a nagy felújítás során nem ezt az eredeti tornyot állították helyre, hanem a kisebb átmérőjű szentély fölé emeltek egy új, karcsúbb tornyot.
További érdekesség, hogy a templomhoz korábban csatlakozott annak déli részén egy sírfolyosó, azaz boltozott kripta is. Ebben a feltáráskor a sziklába mélyített sírokat, bennük össze-vissza dobált csontokat találtak, vagyis a sírokat kirabolták. Jelenleg ennek már csak alapfalait látjuk. Ez valószínűleg a templomot építtető Atyusz nemzetség temetkezési helye lehetett.
Az 1984–85-ben végzett régészeti és falkutatásokat követően 1993–94-ben egy nagy, átfogó rekonstrukcióra került sor, melynek során a 12–13. századi állapotokat próbálták visszaállítani. Kibontották a déli oldalon lévő, befalazott Árpád-kori bejáratot. Az egykori, nyugati torony két befalazott ikerablakát is kibontották, amelyeket római kori oszlopok tagolnak, ezek jelenleg a templom leglátványosabb elemei.
Honnan kerültek ide római kori oszlopok? Valószínűleg helyből, vagyis a templomdombról, ugyanis a régészeti kutatások szerint a templom egy római villa alapjaira épült. A felújításig a szószéket is másodlagosan felhasznált római-kori oszlopok támasztották alá, amelyek jelenleg a szentély két szélén láthatóak kiállítva. Fenn a karzaton is láthatunk római kori kőfaragványokat.
Évezredek tanúja tehát a zánkai templom, amelyet ajánlunk mindenkinek megtekintésre a strandolásra kevésbé alkalmas, borongós napokon!
(Fotó © Korbély Barnabás)
Milfajt Ferkó, bakonyi betyár (1807–1836)
- Részletek
„Tótvázsonyi csárda,
Nem az Isten háza,
Itt mulat a Milfajt Ferkó
Kilenced magáva”
Éneklik még ma is a népdalkörök az ismert betyárnótát szerte a Bakonyban. De ki is volt ez a Milfajt Ferkó, akiről a két leghíresebb bakonyi betyár, Sobri Jóska és Savanyú Józsi mellett kevesebb szó esik? Az elsőhöz pedig nagyon is sok köze volt, hiszen Sobri alvezére volt...
Milfajt Ferenc a Somlóhoz közeli Dabronyban született 1807-ben, egy juhászházban. Urasági inas lett, majd erőszakkal katonának vitték, ahonnan megszökött. Két év börtönt és félévente 25 botütést kapott. Ez olyannyira szembeállította a törvénnyel, hogy – bár volt tisztes foglalkozása is, hiszen juhászként dolgozott – szabadulása után hamarosan csatlakozott Sobri Jóska bandájához, ahol írni-olvasni tudásának, tanultságának köszönhetően alvezérré nőtte ki magát. 1836 októberében, Sobritól különválva, önálló csapatot alapított. Elkövettek azonban egy nagy hibát: a napóleoni háborúkban századosi címet szerzett Hunkár Antal személyében egy olyan ember kastélyát rabolták ki Szolgagyőrben, aki köztiszteletnek örvendett, és a királynál is befolyásos ember volt. Megindult a betyárok után a több vármegyére kiterjedő hajtóvadászat, melynek Milfajt is áldozatául esett, pontosabban a fejére kitűzött vérdíj megtette a hatását. Vérteskethelyen tartóztatták le az előtte egy kocsmai balesetben már súlyosan sérült vezért: saját fegyverével lőtték lábon. Bakonyszombathelyen átadták a Veszprém vármegyei hatóságoknak, majd rögtönítélő bírósági ítélettel, pontosan 1836 karácsony napján akasztották fel a veszprémi vármegyeháza udvarán.
Teljes peranyaga, vallomása megőrződött, amely jelenleg is hozzáférhető a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltárában. Ezen kívül további két dologról is híres ez a betyár. Nem csak, hogy írni-olvasni tudott, hanem verseket is írt: utolsó éjjelén is versben búcsúzott el az életétől (ezt legalul teljes terjedelmében elolvashatjuk: köszönet érte a levéltárnak!).
A másik, amiről még híres lett, hogy rövid fogsága alatt teljes öltözetben, díszben lerajzolta őt Bucher Ferenc veszprémi festő – ez a kép lett aztán a bakonyi betyárok mintaképe, olyannyira, hogy ebben az öltözetben ábrázolták még a külföldi lapok, ponyvaregények is a bakonyi betyárokat (lásd fent).
A betyárokat mind a mai napig egyfajta romantika övezi. A Bakony–Balaton UNESCO Geopark területén is működik több betyár hagyományápoló egyesület, például Németbányán. Zirc egy egész hétvégét szentel a betyárok emlékének Bakonyi Betyárnapok néven, de kisebb rendezvények is vannak, mint például a nemesvámosi Csárdanapok. A veszprémi Alig Színpad pedig a közelmúltban mutatta be a bakonybéli író, Hogyor József darabját „A furfangos betyár” címmel, amely Milfajt Ferencnek állít emléket – természetesen a betyárromantika hagyományaihoz híven, fordulatos és kalandos történet keretében, melyben Milfajt Ferkó segíti a szegényeket és megbünteti a népnyúzó botosispánt, cinkosan összekacsintva a pandúrokkal. Hogy miért furfangos a betyár, azt nem áruljuk el, hátha valaki megnézi majd az Alig Színpad előadását is egyszer...
