Éhes disznó makkal álmodik...
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
Éhes disznó makkal álmodik, tartja a közismert mondás. De hogyan álmodhat egy disznó erdei makkokról, amikor egész életét egy ólban bezárva tölti, miközben takarmányokkal tömik? Nos, ez a mondás azokból az időkből származik, amikor az állatokat – így a disznókat is – kihajtották a szabadba legelni. 
Kondás hajtha az állatokat Szentgálon. Forrás: Laczkó Dezső Múzeum
Akkoriban, az istállózó állattartás létrejöttét ösztönző takarmánynövények, főleg a kukorica és a burgonya európai megjelenése és széles körű elterjedése előtt a sertéstakarmányozás alapja a makkoltatás volt. Igaz ugyan, hogy a makk mellett mindenféle mást (gyökereket, gombákat, lárvákat, egyéb növényi részeket) is kitúrtak és megettek a sertések, ennek ellenére ezt a legeltetési módszert makkoltatásnak nevezik. A sertéseket hagyományosan olyan területeken legeltették, amelyek más állatfajok legeltetésére nem voltak alkalmasak: erdőkben, vízjárta területeken, illetve aratás után a tarlókon. Az állatokat folyamatosan hajtották, olykor nagyon nagy távolságokat megtéve. A sertések legelőre járó csoportját többféleképp hívták: konda, falka, nyáj, csürhe; őrzője pedig a kanász, más néven kondás volt. 
Különösen az alföldi területekről jártak fel rendszeresen az erdélyi hegyi területekre, akár 80–100 km távolságra, sőt messzebbre is elhajtották a sertésnyájakat. Forrás: Magyar néprajz, arcanum.hu
A sűrű, összefüggő erdőkkel borított Bakony vidékén igen elterjed volt a makkoltatás, és nagyon komoly hagyományai alakultak ki. Sőt még egy – mára már eltűnt –, a ridegtartást kifejezetten kedvelő, igen vad természetű sertésfajta is kifejlődött a térségben, melyet egyszerűen bakonyi sertésnek neveztek el. Egy nem bizonyított vélekedés szerint Zirc neve a zsirec, azaz makkoltatás szóból ered.
Erdőborítottság a Bakonyban a XVIII. század végén, fent középen Szengál, jobb oldalon Veszprém látható. Forrás: Magyarország (1782–1785) - Első Katonai Felmérés, mapire.eu
Makkhullás után októberben vagy novemberben hajtották fel a sertéseket az erdőkbe, és ott is tartotta őket a velük élő kondás, míg a hó le nem esett vagy a makk el nem fogyott, akár tavaszig is. Az élelmet nyújtó erdőkben a sertéseket folyamatosan hajtották, ahogyan a makkot felették, és nem emeltek számukra állandó építményt. Sok esetben a – hideg hónapok kivételével – pásztoroknak sem mindig volt állandó tanyájuk, a tűz mellett aludtak. A hideg beköszöntével odvas fákban találtak menedéket, vagy kanászkunyhót emeltek, de az is megesett, hogy a disznót a kanász kizavarta a gödréből és ott húzta meg magát. A kondás megkülönböztette a saját jószágait, de nem bőrbe égetetett jegyekkel, hanem a fület lyukasztotta vagy metszette. A sertéslegeltetésnek volt egy napi ciklusú változata, amikor hajnalban a kanász összeterelte a falu disznóit, majd kihajtotta őket, este pedig vissza. 
Bakonyi kanászkunyhó. Forrás: Laczkó Dezső Múzeum
Széles karimájú bakonyi pásztorkalap. Forrás: Laczkó Dezső Múzeum
A pásztorok a kor társadalmában különálló rendet képviseltek, sőt a kívülállók hittek abban, hogy varázserejük van, „bájoló tehetségűek”. Külön szokásaik, sajátságos eszközeik és ruházatuk volt. A pásztorok rendje tovább tagolódott aszerint, hogy milyen állatra vigyáztak: a legnemesebbnek a juhászt tartották, „a juhász nem kanász” hangzott a mondás. A legalsó rétegbe a kanászok tartoztak, ők voltak a legdurvább természetűek az amúgy sem túl szelíd pásztorok társadalmában, ennek megfelelően a legtöbb kétes múltú személy a kanászok rendjét erősítette. Gondoljunk bele milyen elképesztő szilajságot és rátermettséget kíván, hogy valaki hónapokig kint éljen az erdőben, vigyáz a rábízott állatokra, és akár hóban-fagyban is megél egyszál maga, jobbára azokkal az eszközökkel, amiket képes elcipelni. Igen szerény mértékben ugyan, de volt kapcsolatuk a külvilággal a makkolttatás alatt, és bizonyos időközönként élelmet is eljuttattak hozzájuk.
Jellegzetes pásztor eszközök: tülök és balta, vagy ahogy a pásztorok hívták: valaska. Gyakran egymás ellen is használták.
Forrás: Lackó Dezső Múzeum
A közhiedelemmel ellentétben a bakonyi sertés az az ősi fajta, melyet ridegen tartva makkoltattak, nem pedig a mangalica, de ez utóbbi magyarországi megjelenése összefügg a bakonyi fajta eltűnésével. A 18. század végén jelent meg a zsírosabb húsú, nagyobb tömegű mangalica, mely a délvidéki fajták és a helyi – elsősorban vad, illetve bakonyi – sertések keveredéséből jött létre. A szállítmányozás fejlődésével, illetve a takarmánynövények széles körű elterjedésével már nem volt szükség a szívós, a gyaloglást és a rideg tartást rendkívül jól tűrő (egyébként közkedvelt és nagyon ízletes húsúnak tartott) bakonyi sertésre, így a sorsa megpecsételődött: a XX. század elejére teljesen eltűnt, még hírmondónak sem maradt belőle. A zirci cisztercita apátság sokáig őrzött egy kitömött példányt, mely az 1930-as években tönkrement. Nem sokkal később hasonló sorsra jutott maga az állattartási forma is: a ’70-es évekre végleg eltűnt hazánkból a nagy hagyományokkal bíró, évszázadokig meghatározó rideg legeltetési módszer. Esetleges újbóli hazai alkalmazása jelenleg lehetetlen, mivel jogszabály tiltja erdőterületeken történő sertéslegeltetést, de a Kárpát-medencei részleges újjáélesztésére épp a közelmúltban indult egy sikeres szerbiai kísérlet.
Ébredő vulkán szoborpark a Halápon
- Részletek
- Írta: Ancsin Gergely
A 3 millió éves Haláp csonkig bányászott, kietlen, de lenyűgöző bazalt kőfejtőjében, a hegy anyagából készült ősi motívumokat idéző, hatalmas kőszobrok fürödtek a lemenő nap sugaraiban, egy augusztusi délután. Parányi embersereglet terített asztalok és a rajtuk heverő finomságok társaságában kíváncsi szemekkel meredt a figyelmet kérő szobrászokra: „Zozóra” és „Reára” akik alkotótársként megnyitották a szimpóziumot: elmesélték, hogyan vált egy merész álom valósággá, és bemutatták az alkotásokat is.
Rhea Marmentini és Balanyi Zoltán – a szimpóziumot szervező alkotópáros – nagyon régóta ismerik egymást. Útjaik elváltak egy időre, de két évvel ezelőtt Spanyolországban ismét találkoztak. Az örömteli találkozást Rhea ötlete koronázta meg: az elgondolása szerint kettejüknek a Balaton-felvidéken fekvő, valaha tomboló vulkánok tetején, a hegyek saját anyagából, a környezetbe és a tájba szervesen illeszkedő szobrokat kellene emelni, melyek elkészültük után ott maradnának a születésük helyén. Az ötlet magja Zoltán személyében termékeny talajra hullott, aki erős helyi kötődése révén megkereste kedves barátját, a Kékkúton élő Somogyi Győző képzőművészt még 2018 őszén. Az ő segítségével a szobrász igen hamar a Bakony–Balaton UNESCO Geoparkot fenntartó és alapító Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságán, Puskás Zoltán igazgatói úr irodájában találta magát, aki támogatásáról biztosította őt. Innentől kezdve felgyorsultak az események, és egy gyorsan kibontakozó, és igen széleskörű összefogás született a rendkívüli ötlet megvalósítása érdekében. Rhea eredeti felvetése alapján a Hegyestű Geológiai Bemutatóhely szolgált volna a Vulkán Szoborpark bemutató tereként, de az a jelenlegi funkcióját ellátva képtelen lett volna méltó módon otthont nyújtani az alkotásoknak. Végül Korbély Barnabás geopark csoportvezető javaslatára került a Haláp, illetve a tetején elterülő felhagyott kőbánya a figyelem középpontjába. Az ötletet felkarolta Bedő Lajos Sándor, Zalahaláp polgármestere, és az egykori bányát tulajdonló Basalt-Középkő Kőbányák Kft. képviselője, Laub Ernő ügyvezető, aki ingyen bocsátotta a terület egy részét és az ott fellelhető köveket a művészek rendelkezésérére. Az alkotók egy alapítvány is létrehoztak, hogy több évtizedes időtávban gondolkodva, egy minden évben megrendezendő szobrászszimpózium formájában biztosítsák az alkotási folyamat feltételeit.
A most lezajlott szimpózium sikeréért az alkotók az erejüket és a pénztárcájukat nem kímélve dolgoztak. A „termés” nem maradt el, és magért beszél: nyolc darab, a helyben fellelhető bazaltszobor készült el négy hét leforgása alatt, melyek nagy része 3–6 tonna tömegű. Az egyedi érzésvilágú és arculatú szobrok egészen hihetetlen módon illeszkednek bele egy vulkán megnyitott gyomrában ülő tájsebbe, melyet megkoronáz a lenyűgöző kilátás, a délebbre elterülő vulkánok és a hátuk mögött megülő Balaton látványa.
 |
 |
Az alkotóktól egyáltalán nem állt messze eddig sem a tejsebekkel való, művészeti megközelítésű törődés. Rhea a spanyolországi Serra Calderona egyik magaslatán megalkotta az El Dragon de la Calderona-t, mely egy kőfejtőben – a tájnak szerves részét képező –, alkotóműhelyként és lakóházként funkcionáló műalkotás. Zoltánnak pedig rég dédelgetett álma annak megvalósítása, hogy a kőbányászat során szobrászokat alkalmazzanak, akik a bányászát ejtette tájsebeknek alakot, művészi formát adnának a termelés bizonyos fokú irányításával.
Reméljük, egy sok évtizedes és termékeny alkotói folyamat vette kezdetét ezzel az eseménnyel, és számos szobor fogja díszíteni az egykori kőbányát, mely ékköve lesz a Bakony–Balaton UNESCO Geoparknak és magának a környező tájnak egyaránt. Sok sikert kívánunk a munkájukhoz!
Fotó: Korbély Barnabás
Őskőkori festékbánya Lovas határában
- Részletek
- Írta: Kasza Katalin
A történet az 1950-es évek elején kezdődik, amikor is megnyitják a Lovas külterületén található ún. Mackói murvabányát, mert kellett a kőzetanyag a 73-as főút építéséhez.
A dolomit kitermelése során akadtak rá több nagyméretű csontra, amit később a Bakonyi Múzeumba szállítottak. Itt Mészáros Gyula, majd később Vértes László foglalkozott a leletanyaggal.
A dolomitbánya területén talált eszközök állatcsontból készültek, amelyeket kisebb-nagyobb megmunkálással kitűnő szerszámmá alakítottak. Volt a leletcsoportban olyan eszköz, amelyet balkezes ember használt, és egy olyan is, amin mintázat található.
Több monográfia és publikáció megjelenése után 1995-ben egy tudományos vizsgálat (C14-es szénizotópos ) során az eszközök korát 11.740 évesre datálták.
De vajon mire használta az akkor élt ember ezeket a megmunkált csontokat? Vörös porfesték bányászásához csiszolta, faragta a gímszarvas, daru, jávorszarvas és vaddisznó csontokat.
A friss csont kiválóan alkalmas faragásra, pattintásra, csiszolásra. A leletanyagban szinte csak olyan csont található, ami az állatok húsban kevésbé gazdag testtájairól származott, ezért táplálkozás szempontjából nem volt fontos az ember számára. Feltételezhetjük, hogy direkt olyan állatcsontot válogattak és vittek a bánya területére, amelyekből kisebb átalakítással megfelelő szerszámot lehetett készíteni.
Nem kevés vörös porfestéket bányásztak, hiszen körülbelül 24 m³, azaz nyolc IFA-teherautónyi térfogatról beszélünk. Mire használták a paleolitikumban élő emberek ezt a vörös színű port?
Kutatásokból tudjuk, hogy a neandervölgyi ősember már eltemette a hozzátartozóit, temetési rítus kísérte a szertartást. Azt is megfigyelték régészeti feltárások alkalmával, hogy a temetésnél gyakran használtak vörös porfestéket. A halált, annak folyamatát nem értették, azonban tapasztalták és megfigyelték, hogy a haldokló testéből elszáll az erő, majd a halál beálltával a bőre halovány lesz. Ezért vált a vér az élet színévé. A vér vörös, tehát ha beszórják a halott testét vörös porfestékkel, akkor felruházzák az élet színével és erővel. Természeti népek megfigyelése során is tapasztalták a kutatók, hogy a vadászatok előtt a vadászeszközöket szintén beszórták a festékkel azért, hogy hatékonyabbá tegyék. A vörös porhoz vizet adva sárgolyókat gyúrtak, és ezt ették gyógyítás céljából.
Mire használhatták még? A testüket is bekenték vele: ez kitűnő eljárás volt, ha meg akarták védeni magukat a vérszívó rovaroktól. Festhettek vele maszkokat, a kibányászott mennyiségre való tekintettel, akár feltételezhetjük, hogy kereskedhettek is a vörös porral. A késő paleolitikumban már viszonylag hatékonyabban vadásztak az akkor élt emberek. A felgyülemlett felesleget el lehetett cserélni más táplálékra, vagy esetünkben a fontos és értékes vörös porfestékre. Azt is tudjuk, hogy egy-egy törzs specializálódott. Volt olyan horda, amelyik könnyebben hozzájutott a hal-, kagylótáplálékhoz, vagy olyan kőzet állt a rendelkezésükre, amely kitűnő eszközalapanyagot jelentett. Itt arról beszélhetünk, hogy a mai Lovas közelében élt emberelődünk a piros porfestékre specializálódott.
Május 6-án egy izgalmas geotúra keretében közelebbről megismerhetjük a festékbányát.
Részletek a geotúráról: http://www.geopark.hu/component/jevents/icalrepeat.detail/2018/05/06/1893/-/nyitott-balaton-geotura-az-osember-festeszete-nyomaban
Írta: Kasza Katalin (régész-technikus)
Salföld – kis településen nagy értékek (2. rész)
- Részletek
Az öt perc alatt végigjárható falu főutcáján első látásra is szembeötlőek a fehérre meszelt házak oromfalának vakolatdíszítései, amelyek Balaton-felvidéki viszonylatban is kiemelkednek szépségükkel, gazdagságukkal. Salföldön nem csak a háztulajdonos monogramját és a ház építési idejét örökítették meg, hanem többféle díszítés is előfordul, mint címerek, Jézus- és Mária-monogramok, félhold és Nap-szimbólumok.
A házak udvarába benézve feltűnőek a hosszú tornácok, amelyeket itt gádornak neveznek. A legtöbb tornác közepén, a konyha bejáratával szemben klasszicista stílusú, vaskos oszlopokra épített, timpanonos kiugró tornácrész is van, ez az úgynevezett kódisállás, amely nevét arról kapta, hogy oltalmában meghúzódhatott a szegény vándor, és ha éjszaka jól viselte magát, még reggelit is kaphatott a háziaktól, mielőtt továbbindult.
Már a főutca mentén is találkozunk nagy, lapos, lekopott felületű kövekkel, amelyeknek lelőhelyét a település déli részén, az út két oldalán találunk meg: ez a Salföldi-kőtenger.
A Káli-medence peremén több kőtenger is található. 8–10 millió évvel ezelőtt ezt a területet a Pannon-tó borította, melybe a nyugat felől beleáramló folyók nagy mennyiségű kavicsot és homokot szállítottak; ez az üledék a mai medence területét feltöltötte. Ezt az eredetileg könnyen pusztuló pannon kőzetanyagot kovás oldatok cementálták össze.
Évmilliók felszínalakító eróziós tevékenysége folytán a homokos-kavicsos üledékek lepusztultak, míg az átkristályosodott kőzettömbök ellenállóbbak voltak az eróziós folyamatokkal szemben, így őrződtek meg ezek a különleges formakincsű területek. A kőtengerek méretét és számát az elmúlt évszázadok alatt nem csak a szél és az eróziós folyamatok pusztították, hanem a kőbányászat és a helyi építkezések is.
A falu végétől már egy kényelmes, húsz perces sétával elérhetőek a pálos kolostor romjai. Ne hagyjuk ki! A romantikus, erdei környezetben még romjaiban is impozáns kolostor és templom már a török háborúk előtt elnéptelenedett, de ennek ellenére 1475-ben engedélyezett búcsúját a mai napig is megtartják.
A túra végeztével a falu szélső házai mellett mentünk visszafelé, ahonnan a Csarabos Tanösvény indul. A furcsa név egy védett növényt takar: a csarab egy szép, lila virágú félcserje. Régebben tehenek legeltek a Csönge-hegyen, jelenleg, ha szerencsénk van, láthatjuk a cikta juhnyájat. Ez egy nagyon ritka juhfajta, a betelepülő németek hozták magukkal az 1700-as években, és az az érdekes, hogy ottani őshazájából már kiveszett, csak Magyarországon találhatóak példányai. Így tehát két legyet üt egy csapásra a nemzeti park: egyrészt fenntartja legeltetéssel a terület eredeti hasznosítási állapotát, másrészt részt vesz egy fajtamegőrzési programban.
Több ok miatt is érdemes tehát Salföldre látogatni: az őshonos állatfajtákon kívül botanikai és geológiai, és nem utolsó sorban kultúrtörténeti értékei miatt is.
(Közreműködött: Barcza Gábor, Bíró Boglárka, Szabó Attila)
Felsőcsingeri temető – In memoriam 1909. január 14.
- Részletek
Az Ajkáról Úrkútra vezető országút mellett bújik meg egy, ma már nem használt, mégis gondozott kis temető. Ez volt az egykori Csinger-völgyi bányászkolónia sírkertje, a felsőcsingeri temető. Középen egy fekete márvány obeliszk áll, amelyre 23 név van felvésve: az 1909. január 14-i bányaszerencsétlenség ide temetett áldozatainak neve. Az összesen 55 halálos áldozatot követelő bányaszerencsétlenség volt Magyarország egyik legsúlyosabb, legtöbb áldozatot követelő bányakatasztrófája. A halottak csaknem fele Csinger-völgyi bányász volt, a többiek a környékbeli településekről – Bódé, Csékút, Ajka, Ajkarendek, Városlőd, Kislőd, Berénd, Úrkút – jártak be, még télvíz idején is gyalog, az úgynevezett bányászösvényeken. Nem sejthették azon a végzetes januári hajnalon, hogy az lesz az utolsó útjuk. Az Ármin-aknába leereszkedett 259 fő közül a szellőzőberendezés kigyulladása miatt keletkezett füst és gázok miatt 55-en nem jutottak ki élve a felszínre (további részletek itt). Így, halottak napja környékén, emlékezzünk rájuk kegyelettel…
A felsőcsingeri temetőben vannak eltemetve (24 fő, zárójelben az áldozatok életkora): Bertalan Imre szivattyúkezelő (24), Chrastina Ede vájár (27), Császár István vájár (37), Gertser Alajos vájár (30), Gertser Károly vájársegéd (26), Haász Alajos lovasgyerek (26), Haász Ferenc vájár (56), Harter Alajos felvigyázó (41), Klachel Vendel (38), ifj. Kohlrusz János kovács (22), Kohlrusz József (38), Leithold Lőrinc napszámos (49), Markovics Károly vájár (26), id. Mayer Ferenc vájár (36), Meszlényi József vájár (37), Mészáros Géza gépkezelő (27), Molnár Mihály csillés (36), Müller József (33), Nagy Jenő csillés (26), Sándor Ferenc főaknász (44), Strausz Ferenc (39), Szlotta Ferenc vájár (38), Vlasin Henrik (32), Titscher Mihály (34; neve nem szerepel az obeliszken, de valószínűleg ő is itt nyugszik).
Saját lakóhelyükön lettek eltemetve (31 fő): Bajczi András vájár (33), Bajczi Gábor lovasgyerek (18), Brunner István csillés (24), Dombi János (24), Eichinger Márton szivattyúkezelő (41), Fábián Emil csillés (49), Fábián István (30), Freund Jakab (33), Gróf György vájár (49), Hauzer Mihály vájársegéd (34), Hellebrandt János vájársegéd (38), Hoffmann János vájársegéd (25), Hugó Flórián csillés (23), Kaufmann Gyula (17), Kápli Dániel csillés (22), Keszler István csillés (24), Keszler János vájár (39), Klein Mihály vájár (40), Lakner Mihály (21), Majtász József vájársegéd (27), Marczona Bálint (32), Prém Pál (38), Rózsa József csillés (27), Stenger János vájár (32), Szagmeiszter József vájár (41), Szellem Antal vájársegéd (24), Tomózer István csillés (25), Treiber Mihály (25), Tróbert Ferenc (18), Vogl János (44), Weisz József (21).